A negyvenes, kerge tinédzser KFT-n ugrál

A nyolcvanas évek elején-közepén zenét-zenekart választani meghatározó ügy volt, az illető hajviseletét, öltözködését, szóhasználatát, szabadidős tevékenységét, barátait, sőt világlátását illetően. A csoportok általában nem keveredtek, páran kifejezetten ellenségesek voltak a másik stílusú bandával és táborával szemben, hát ugye, net nem volt még, politizálni életveszélyes vagy vérciki volt, az iskola akkor sokkal szűkebbre szabta a mozgásteret, még a mi oly kitűnő sulink is, tehát tizenhárom évesen én is körülnéztem, mi is tetszene nekem úgy igazán. Nem voltam először túl jó helyzetben, a diszkó idegen volt, a Neoton „tini-tini naivan hiszi, ilyen az élet” típusú szövegeit személyes sértésnek tekintettem, az „őszinte, kemény rock” humortalansága és közönségének mosdatlansága meg taszított ( Hobo a József Attilával az más volt persze), szóval valami mást kerestem, és meg is találtam egy akkoriban cseppet sem „mainstream” zenekar személyében.

Belépek, és felvihogok, erre a zenére született a fiam. Legalábbis erre vajúdtam (az egyik tag szólólemezéről az első szám), a következőre pedig „szülésfelkészítő” meditációkat csináltam, és erre szültem volna, ha az MP3, a távol-keleti csodagyártmány meg nem adja magát a döntő pillanatban. De megadta, ezért a sorozat első darabjára tágultam, mert azt még hajlandó volt egymás után huszonhatszor lejátszani. Egyszer veszek egy mély levegőt, és megkérdezem, a saját késői fia vajon szintén erre született?

Dübörög a legrégebbi nótákból összeállított mix, íme, a Frontátvonulás, amin oly remekül szórakoztam, mikor meghallgattam az ócska rádión az első koncertet, a Macska az úton, amiről csak én gondoltam, hogy természetes, hogy valakik erről dalszöveget írnak, itt az Ugatnak a kutyák, nahát, micsoda klassz klipet rittyentett mögé valaki, hogy a kivetítőn ne csak a koncert látszódjon. Itt a Vonat, mögötte megint valaki fantasztikus filmkockáival, aztán gyünnek az újabb nóták is, közéjük vágva a legrégebbi, a Bábu vagy, Dráni (Bornai Tibor) felvezetőjével: „Ezt a dalt akkor a Táncdalfesztiválon és utána eljátszottuk a tévében. Most egyáltalán nem biztos, hogy eljátszhatnánk a tévében, de mindenesetre eljátsszuk itt.” A nyavalyába, hát arra biztos nem gondoltunk mondjuk 1991-ben, hogy az 1981-ben eljátszott nótát esetleg nem lehetne eljátszani 2011-ben. A Népköztársaság útján mennyi különös alakot rejtett a koncepciókabát, és most már tudható, hiszen mindenki látja őket, mivé változtak át. Ezt január másodikától idézgetik sűrűn ismét, szöveg el nem vész, csak a (mögötte lévő jelentés) átalakul.

Előttem egy pár végig filmez-fotóz, összeszedem a végén a bátorságom, ha adok egy mélcímet, kaphatnék ezekből? A fickó rám néz, majd tíz másodperc gondolkodás után kivágja: „felettem jártál két évvel a Fazekasban, és énekkaros is voltál”. Na, szép, így ugrándozzon az őrült kecske inkognitóban, ilyen kicsi a világ. Egyeztetjük az évszámokat, stimmel. Meg is kapom a filmeket-fotókat egy nap múlva.

Itt a vége, jójszakát, a ruhatár előtti kígyózó sort végigállva belebújok a kabátomba és a mostani, negyvenkét éves önmagamba is. Mit is ettem ezeken annyira akkoriban, tűnődöm, miért is őket választottam, nem kell sokáig gondolkodnom, a gondolkodás szabadsága, az önmagunk vállalásának a magunkkal való azonosságnak semmivel össze nem téveszthető íze, a humorérzéken meg a zenéken túl. Hiánycikk ez ma is, ahogy a koncerten róluk sugárzó életöröm és „helyünkön vagyunk” fíling is. Ha belegondolok, többszáz cikket írtam azóta, de a legtöbb írásomnak nagyjából a régi-régi nóta utolsó sora lehet a mottója.

Nyisd ki a szemed!

Vakmacska

A fotókért és a videók nagy részéért köszönet Soós Tibornak.

Kraft Tamásnak pedig köszönet a remek hangosításért, anno olvastam a könyvet, biztos most is büszke lett volna rá a Nagyi.