Ha valami jótündér megkérdezné, szeretném-e újraélni a kamaszkoromat, hát isten ments, csak azt ne! Ha viszont csak arról van szó, hogy két órán keresztül lehetek felelőtlenül és kergén-boldogan tizenhét éves, akkor nosza. Létezik ugyanis a világban négy darab ember (a mostani koncerten épp azon poénkodtak, hogy ők inkább UFO-k a Betelgeuse rendszerből), akik nélkül sokkal, de sokkal nehezebb és még kevésbé szórakoztató lett volna az az időszak, sőt, ha belegondolok, felnőtt létem néhány elég szilárd oszlopát köszönhetem nékik. Szóval ha ők még játszanak, akkor én megyek, és elfoglalom a törzshelyem a harmadik sor balközépjén. Harmincéves a KFT zenekar.
A nyolcvanas évek elején-közepén zenét-zenekart választani meghatározó ügy volt, az illető hajviseletét, öltözködését, szóhasználatát, szabadidős tevékenységét, barátait, sőt világlátását illetően. A csoportok általában nem keveredtek, páran kifejezetten ellenségesek voltak a másik stílusú bandával és táborával szemben, hát ugye, net nem volt még, politizálni életveszélyes vagy vérciki volt, az iskola akkor sokkal szűkebbre szabta a mozgásteret, még a mi oly kitűnő sulink is, tehát tizenhárom évesen én is körülnéztem, mi is tetszene nekem úgy igazán. Nem voltam először túl jó helyzetben, a diszkó idegen volt, a Neoton „tini-tini naivan hiszi, ilyen az élet” típusú szövegeit személyes sértésnek tekintettem, az „őszinte, kemény rock” humortalansága és közönségének mosdatlansága meg taszított ( Hobo a József Attilával az más volt persze), szóval valami mást kerestem, és meg is találtam egy akkoriban cseppet sem „mainstream” zenekar személyében.
Belépek, és felvihogok, erre a zenére született a fiam. Legalábbis erre vajúdtam (az egyik tag szólólemezéről az első szám), a következőre pedig „szülésfelkészítő” meditációkat csináltam, és erre szültem volna, ha az MP3, a távol-keleti csodagyártmány meg nem adja magát a döntő pillanatban. De megadta, ezért a sorozat első darabjára tágultam, mert azt még hajlandó volt egymás után huszonhatszor lejátszani. Egyszer veszek egy mély levegőt, és megkérdezem, a saját késői fia vajon szintén erre született?
Dübörög a legrégebbi nótákból összeállított mix, íme, a Frontátvonulás, amin oly remekül szórakoztam, mikor meghallgattam az ócska rádión az első koncertet, a Macska az úton, amiről csak én gondoltam, hogy természetes, hogy valakik erről dalszöveget írnak, itt az Ugatnak a kutyák, nahát, micsoda klassz klipet rittyentett mögé valaki, hogy a kivetítőn ne csak a koncert látszódjon. Itt a Vonat, mögötte megint valaki fantasztikus filmkockáival, aztán gyünnek az újabb nóták is, közéjük vágva a legrégebbi, a Bábu vagy, Dráni (Bornai Tibor) felvezetőjével: „Ezt a dalt akkor a Táncdalfesztiválon és utána eljátszottuk a tévében. Most egyáltalán nem biztos, hogy eljátszhatnánk a tévében, de mindenesetre eljátsszuk itt.” A nyavalyába, hát arra biztos nem gondoltunk mondjuk 1991-ben, hogy az 1981-ben eljátszott nótát esetleg nem lehetne eljátszani 2011-ben. A Népköztársaság útján mennyi különös alakot rejtett a koncepciókabát, és most már tudható, hiszen mindenki látja őket, mivé változtak át. Ezt január másodikától idézgetik sűrűn ismét, szöveg el nem vész, csak a (mögötte lévő jelentés) átalakul.
Előttem egy pár végig filmez-fotóz, összeszedem a végén a bátorságom, ha adok egy mélcímet, kaphatnék ezekből? A fickó rám néz, majd tíz másodperc gondolkodás után kivágja: „felettem jártál két évvel a Fazekasban, és énekkaros is voltál”. Na, szép, így ugrándozzon az őrült kecske inkognitóban, ilyen kicsi a világ. Egyeztetjük az évszámokat, stimmel. Meg is kapom a filmeket-fotókat egy nap múlva.
Itt a vége, jójszakát, a ruhatár előtti kígyózó sort végigállva belebújok a kabátomba és a mostani, negyvenkét éves önmagamba is. Mit is ettem ezeken annyira akkoriban, tűnődöm, miért is őket választottam, nem kell sokáig gondolkodnom, a gondolkodás szabadsága, az önmagunk vállalásának a magunkkal való azonosságnak semmivel össze nem téveszthető íze, a humorérzéken meg a zenéken túl. Hiánycikk ez ma is, ahogy a koncerten róluk sugárzó életöröm és „helyünkön vagyunk” fíling is. Ha belegondolok, többszáz cikket írtam azóta, de a legtöbb írásomnak nagyjából a régi-régi nóta utolsó sora lehet a mottója.
Nyisd ki a szemed!
Vakmacska
A fotókért és a videók nagy részéért köszönet Soós Tibornak.
Kraft Tamásnak pedig köszönet a remek hangosításért, anno olvastam a könyvet, biztos most is büszke lett volna rá a Nagyi.
