Halálfélelmem volt a műtőben

Már a fogantatás előtt tudtam, hogy ha lesz még egy gyerekünk, császármetszéssel kell világra jönnie. Nem vagyok császárpárti, első, hüvelyi szülésem még a több mint 24 órás vajúdás ellenére is nagyobb élményt és kevesebb fájdalmat jelentett, mint a második, ami már szekció volt.

A harmadik babára készülve előre tudtam, hogy ezek a visszerek még erősebben előjönnek majd a terhességem során, ezért felkerestem egy érsebészt.Szerinte ez a fajta visszér nem műthető, és a kompressziós harisnyák sem érnek semmit, mivel pont combtőig tartanak. Elküldött kismedencei ultrahangra, ahol mindent rendben találtak.

Kis gyógyszeres rásegítéssel megfogant a harmadik babánk. A 12. hét körül egy este a fürdőszobában vetkőztem, mikor a kisfiam meglátott, és csodálkozva felkiáltott:

A második trimeszterben már nem tudtam lábra állni, annyira fájtak a visszereim. Az orvosom gyógyszert írt fel, és kiváltottam egy kompressziós harisnyát, hátha a lábamon lévő erek szorításával valamivel könnyebb lesz, de egyik sem segített túl sokat. Kitaláltam, hogy készítek magamnak egy visszérfogót. Konyharuhát hajtogattam a két combom közé és hózentrógert csatoltam rá (a konyharuha jobban tart, mint egy puha törülköző). Elég kezdetleges megoldás, de sokat segített. Ezt viseltem 9 hónapon át, enélkül nem tudtam létezni. Csini kismamaruhákat emiatt nem tudtam hordani, de ez érdekelt legkevésbé: csak ki tudjam hordani a babát.

Szerencsére minden eredményem jó lett, még a TSH-m sem rakoncátlankodott (hashimoto thyreoiditisem van), egyedül a genetikai ultrahangon találtak egy kisebb agyi cisztát, ami három hét múlva szerencsére felszívódott. A 32. hét körül az orvosommal megbeszéltük, hogy terminus előtt egy héttel megműt, szerinte nem várhattuk meg a kiírt dátumot. Szerencsére ki is húztam a jeles napig. Az utolsó két hónapban sokan kérdezték: "Mikor szülsz?", és én furcsa érzéssel válaszoltam, hogy június 17-én. Érdekes előre ismerni a gyermekem születési idejét.

Június 17-én reggel fél 8-kor jelentkeztem az ambulancián. A húgom (elsőéves orvostanhallgató) elkísért, és sikerült bekéredzkednie a műtétre. Az adatok gyors felvétele után átöltöztem, szívhangot mértek, feltették a katétert (azt hittem, meghalok), a branült, majd várnom kellett egy órát, mert a műtő foglalt volt. Az aneszteziológussal a műtőbe menet találkoztam. Csak annyit kérdezett, mikor ettem utoljára, majd a spinális érzéstelenítés mellett döntött.

A hideg műtőben iszonyú halálfélelem lett rajtam úrrá, legszívesebben elfutottam volna. A savlekötőt kissé félve ittam, eszembe jutott a tavaly őszi eset, mikor egy kismamával tévedésből lúgot itattak. Az érzéstelenítő viszont még 15 perc eltelte után sem akart hatni, a műtős csapat kezdett nyugtalankodni. A aneszteziológus már majdnem elaltatott, mikor nagyon lassan éreztem zsibbadni a lábam. A kisfiam közben vígan lubickolt, mindenki a hasam hullámzásán szórakozott. Nagyon rossz érzés volt a hátamon feküdni, alig kaptam levegőt, bár ennek oka a mérhetetlen izgalom is lehetett. Szerencsére minden flottul zajlott, kis ráncigálás és gyomorszájbatenyerelés után megszületett Loránd.

A gyermekágy a terhességhez képest lópikula volt, a visszereim két hét alatt eltűntek. Nagyon szeretnék még egy negyedik babát, de nem tudom, be merjem-e vállalni.

Zebu