A Mikulás nem létezik!

Azt, hogy én elkezdtem mondogatni, hogy igazából ők teszik a csizmámba a csokit, ők csak megerősítettek ebben. Mégis úgy alakult, hogy a Télapó lett a kedvenc ünnepem. Sok-sok kellemes emlékem fűződik hozzá. Mikor az óvodában észrevettem, hogy annak a fiatal bácsinak, aki beöltözött Mikulásnak, egy gumiszalaggal volt rögzítve a műszakálla, és büszke voltam, hogy én már tudom azt, amit a többiek még nem. Vagy mikor csapdát építettem a „Mikulásnak”, de végül csak megszántam az Apukámat és leszedtem.

Iskolás koromban kitaláltam, hogy én is akarok csokit tenni mások csizmájába. És ezt a szokásomat megőriztem mindmáig. Izgalmas kitalálni, hogy hogyan csempéssz be a húgod kolis szobájába télapócsokit, vagy hogyan jutass el annak a helyes fiatalembernek édességet (aki később a férjem lett), és éppen külföldön lesz december elején. Volt olyan is, hogy egy idős bácsi, akit sikerült meglepnem, azt mondta, hogy ez volt élete első csokija, amit a „Télapótól” kapott.

És itt jön képbe a kislányom. Nekem ugyanis nincs olyan emlékem, hogy hittem volna a Mikulásban, ezért nem tudom, hogy milyen az. Ennek ellenére mégis rengeteg kellemes emlékem van az ünneppel kapcsolatban. Nem érzem, hogy helyes lenne részemről, hogy olyasvalamit hitessek el a lányommal, ami nincs, hogy aztán évek múlva közöljem vele, hogy mégse létezik, akiben eddig hitt. Természetesen ő is fog kapni ajándékot (tavaly is kapott, pedig akkor még féléves sem volt), megvesszük neki a Télapós mesekönyvet, ha azt szeretné, és kipucoljuk a csizmácskáját, de elmondjuk neki, hogy a Mikulás nem létezik, és a csokit tőlünk kapja. Így neki is lesznek élményei, nem feltétlenül jobbak vagy rosszabbak, csak kicsit mások, és nem érzem úgy, hogy becsapnám vele a gyermekemet.

zsizsik