Sziget: Brutál metál Hello Kittyben, avagy apáink zenéje a miénk is már

Az apró babakocsisokkal nagyjából kifelé indulnak, mikor mi befelé ballagunk. Nézelődnek, alszanak, ordító példányt nem látni. A por átlagos, de hideg este ígérkezik, talán ezért is viszik őket már most haza. A tíz körüliekből már bővebb a felhozatal, nézik az akrobatákat, a cirkuszos kocsit, festegetik a lufikat, sőt csücsülnek apu-anyu nyakában formatervezett fülvédővel a fülükön, mivel apu-anyu nyilván szereti a kemény rockot, őket meg nem akarta vagy nem tudta máshova tenni.

Kis kitérő: amikor a programot böngésztem, jópár olyan név ötlött a szemembe, akik már csikókoromban is zenekarosdit játszottak – Judas Priest, Motörhead, Prince és a többiek. Azokban az években, amikor a zene még egyike volt azon ütközéspontoknak, ahol a generációk nemigen értették meg egymást. Ment a kasztosodás keményen, életkor alapján is, áthidalhatatlan ellentétek voltak, ha csak a hazaiakat említem, az egyik sarokban a Táncdalfesztivál és Kovács Kati, Korda György és Aradszky, Neoton Família és Harangozó Teri, a másik sarokban a Kex, a P. Mobil, a Beatrice, az URH, az Európa Kiadó, a punkzenekarok, átjárás a kettő közt nincs. Csak húsz évnek kellett eltelnie, és aki életben maradt, egymás melletti sátrakban találta magát a Szigeten, a gyerekeik, sőt unokáik korú közönség meg vidáman ropta bármelyikre. A zene úgy tűnik, megszűnt ideológiai és életkori szembenállást gerjeszteni. A Szigeten mindenképpen.

A Motörhead például egy több mint harmincéves formáció, és szenzációs formában vannak a vének. Vajon hogy csinálja a jó öreg Lemmy, hogy még mindig szakasztott úgy néz ki, mint fénykorában? Széles mellkas, kidolgozott izmok, hosszú haj, a fotókról jól ismert arckifejezés. Nem játszanak rosszabbul vagy fáradtabban, mint anno, és az ifjú és kevésbé ifjú közönség értékeli ezt – van itt ötévestől ősmetálos ötvenévesig mindenki, egy gombostűt sem lehet leejteni. Van olyan huszonéves, aki csak az ő kedvükért jött ki, percalapú jeggyel tiszteleg példaképe előtt, a kilencvenes évek közepétől játssza „tribute to Motörhead” zenekara a banda számait.

szólj hozzá: Sziget, augusztus 10

A nemi megoszlás azért egyenetlen kicsit, a hímneműek láthatóan többen vannak, és jobban is bírják, már ami a kölyköket illeti, a negyedik-ötödik számnál kivonulnak a két Hello Kitty ruházatú kislánnyal, ám a baseballsapkás, csíkos trikós hatévesforma kisfiú végigcsápolja a koncertet az apja nyakában, a kemény rock talán mégis inkább a fiúk műfaja. Angolul még mindig sokan nem tudnak, de a külföldiek segítségével mégis összeáll a „We want more!” (Vissza!) kórus a végére, és a tagok nevét is tudhatja a nép, hiszen azt is kántálják sokan, hogy „Lem-my, Lem-my!”. Azonnal visszatér a régi koncertlátogató-rutinom, amikor mellettem egy kissé becsiccsentett társaság vadul pogózni kezd, kiteszem oldalra a könyököm, ha nekiszaladnak, nem löknek azonnal a földre, semmi kedvem félcentis távolságból is megismerkedni a Sziget legendás porával.

Alig vannak kevesebben pár színpaddal odébb a Quimby koncertjén. Mikor Kiss Tibi a jubileumi koncertet említi, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a zenekar épp egyidős a mellettem álló húszéves Katával, aki ezzel együtt jobban tudja a nóták szövegét, mint én.

Éjfél után mintha mindenki a Roma Sátor felé veszi az irányt. Remek a hangulat, megint iszonyú zsúfoltság, rengetegen táncolnak, sörrel a kézben láthatóan nehezebb, a földön szanaszéjjel terjedő kisebb tócsák is mutatják. Körülnézek, ez itt ugye a Roma Sátor, de ajjaj, ebben a sátorban van angol, fekete, amerikai, holland, mindenféle, csak épp roma nem. Kivéve a színpadon álló zenekar egyes tagjait. A tizenháromezerbe kerülő napijegy lenne az oka? Vagy valami más?

Kamerázni itt már teljes képtelenség, reng alattam a kockákól összerótt sátorpadló, utoljára a Quimbyn veszem elő a műszert, reménytelenül küzdve tömeggel, távolsággal, kézremegéssel, ej, be vénülök én, állapítja meg a tudósító, ráadásnak a kedvenc nótámat játsszák, én meg némi késéssel, de előkapom a kamerát, megörökíteni hivatalból a hangulatot, ahelyett, hogy tinikorom módija szerint csíkra húznám a szemem, hogy csak a villódzó fények és az arcok körvonala látszódjon, beleremegek, beleszeretek, ringok, rezgek, sóhajtok, belehalok, belehabarodok, beledőlök, megadom magam, neki megadom magam.

Vakmacska