Ne kényszerítsd az apát a szülőszobába!

Én programcsászárral szültem, a gyermekem apja részt vehetett volna a szülésen. Beöltözve várta az ajtóban, hogy behívják. Mivel azonban el kellett, hogy altassanak, kinn kellett megvárnia kislánya megszületését. Nem bántam, így ő látta először, készíthetett róla néhány fényképet. (Mivel influenzakarantén volt, csak egyszer látta a szülést követő öt napban, akkor is sunyi módon bujkálva a folyosón.) Esélye sem volt a természetes szülésnek, ezért nem kellett azon gondolkodnom, behívnám-e a férjemet.

Bejött volna, dolgozott egészségügyben egy rövid ideig, nem okoztak volna neki problémát a véresebb jelenetek. Nekem annál inkább. Az, hogy császárnál a fejemnél áll, szintén nem lett volna leányálom. De szeretett volna bejönni, ezért úgy gondoltam, legyen. (Nem bánom annyira, hogy mégsem került rá sor.) Természetes szülésnél viszont nem lett volna jó, ha velem van. Vajúdásnál talán, de magánál a szülésnél? Érdekes kérdés, amire csak azok tudnak válaszolni, akik szültek természetes úton, egyedül vagy apával. Talán ott és akkor meggondoltam volna magam, talán akkor az ember mindent más dimenzióban lát. Nem a saját kiszolgáltatottságára gondol, nem arra, hogy mi lesz, ha így lát. Lehet, hogy akkor, ott csak az emberi érzések, a szeretet, a biztonság utáni vágy marad? Nem tudom.

Elcsépelt mondat, de igaz: a gyermek születésével család születik, érdemes az apát már az elejétől fogva bevonni a folyamatba. A terhesség alatt, a szülésnél, a kicsi gondozásakor is legyen jelen. Benne nem dolgoznak a hormonok, nem ő hordja ki a babát, ezért legalább a szülésnél legyen jelen. Sok férfit viszont már a terhesség alatt végbemenő változások megrémítenek. Mit fog szólni a szüléshez? Milyen érzés lesz neki, ha a feleségét ebben a helyzetben látja? Nem zavarja meg a későbbiekben ez intim együttléteiket? Sokféle véleményt hallottam már erről. Egy ismerősöm például premier plánban kamerázta végig az eseményeket, és büszkén mutogatta ismerőseinek. (Nemrég erről poszt is megjelent: Véres szülésfotóikat osztották meg ismerőseikkel címen.) Barátnőm férjét viszont ki kellett kísérni, mert majdnem elájult… talán a vér látványa ijesztette meg, vagy az, hogy felesége szenved, és az adott pillanatban senki – még ő sem – tud segíteni neki? A különféle szülésre felkészítő tanfolyamok biztosan az apukáknak is támpontot nyújtanak. Szerintem a férfire kell bízni a döntést, erőltetni semmiképp nem szabad. Ti mit gondoltok erről?

Juditty