Bölcsinapló - Vigyázz, harap! Két rémes kétéves

Hiszti eddig is volt, nyilván ezután is lesz. Réka minden reggel hatalmas patáliát rendezett, válogatott a ruhatárában (másik pulcsiiiiit), majd amikor teljesült a vágya, hirtelen már az sem volt jó. Öt reggelből háromszor a bölcsibe sziréna-fokozattal mentünk, szerintem már az egész lakótelep tisztában van azzal, hogy mikor szoktunk elindulni otthonról. Ráadásul a lányom valahogy nagyságrendekkel idegesítőbb frekvencián visít, mint a fiúk.

Azzal biztatom magunkat, hogy idővel ez is elmúlik. És néha azt is megkérdezem: vajon mikor…

Danival komolyabbnak érzem a gondot: megint harap. Pontosabban: Rékát harapja. Mérgében, jókedvében, meg csak úgy is. A lányom kék és zöld, még a gondozónő is megjegyezte, hogy sok rajta a harapásnyom. Danira már rászóltunk szépen, csúnyán, sőt végső elkeseredésemben egyszer a szájára is csaptam (tudom: szaranya). Mert már nem tudom, mit csináljak. Leginkább attól tartok, hogy a bölcsiben elkezdi a többieket is harapni. Jöhetnek a leszoktatós ötletek, mi totál kifogytunk belőlük.

Mindezek mellé belépett a kőkemény dac. Biztos ismeritek a jelenséget: szólunk, hogy azt nem kéne. Majd megjelenik egy ördögi vigyor, és csakazértis. Mert anyám/apám azt mondta, ne. Ez bizonyos fokig vicces. Egy idő után meg már nagyon nem az. Dani dacolását két délutáni kávém bánta. Két egymást követő napon. Réka véletlenül mindkétszer meglökte a bögrét a kezemben, kávé egy része kilöttyent. Jó, véletlen volt, ez van. De Dani mindkét alkalommal látta, mi történt, és mindkétszer jött, lökött, és kiütötte a kezemből a maradékot is. Ő jól szórakozott, én kevésbé.

Mielőtt kikapnék, hogy csak panaszkodom: mindezen nyűgök közben hihetetlenül büszke vagyok rájuk. A bölcsiben rengeteg verset, mondókát megtanultak, és itthon el is mondják. Közben mutogatnak, pörögnek-forognak. Ha pedig autóval megyünk valahova, hárman éneklik a hátsó ülésen a Szilvás gombócot.

Drlucifer