Két csík: Megint terhes vagyok, de rettegek

Leszálltam a vonatról, megláttam a kínai büfé színes neonfényeit. Olyan elementáris erővel tört rám a vágy, mint még soha. Berontottam az üzletbe, remegő kezekkel kapartam össze az aprót, hét font 55 volt nálam készpénzben, kártyát nem fogadtak el. Ebből futotta egy fő- és egy előételre, pennyre kiszámoltan. Tűkön álltam, míg kész nem lett az étel; mikor odaadták, rohantam a P+R-ben álló autóhoz, bevágtam magam, a műanyag dobozról tető le, és kézzel kezdtem a számba tömni a forró, csöpögő, zsíros ragut. Nem zavart, hogy a kosztümöm, blúzom is zsírfoltos lesz, mintha az életem múlt volna rajta, úgy habzsoltam a leszálló estében, magányosan a parkolóban. Ja, és szingapúri hónapjaink óta nem is szeretem a kínait. Finoman szólva.

Dobként feszülő hassal hazaérve elkezdett bennem motoszkálni a gondolat, hogy tesztelni kéne. De hát egy hónapja volt spontán vetélésem. Akkor is. Teszt: egyértelmű pozitív. Pont csönget a szomszédasszony, hoz egy csomagot. Kérem, nézze meg, ugye tényleg két csík van? Bezony.

Annyira sok ötletem volt, hogy mondjam el a férjemnek… De mind még a vetélés előtt. (Ő az elsőből csak a vetélést tudta meg, a terhességnek nem örülhetett velem kemény egy hétig, mert épp külön országokban voltunk és azt tervezgettem, hogyan adhatnám tudtára különlegesen, eredeti módon, meghatóan, viccesen. Aztán jött a pörölycsapás.)

Szóval férj hazajön, én magamba roskadva ülök a nappaliban, és azonnal közlöm vele: megint terhes vagyok, de rettegek. Ő meg csak ölel és biztat. Mindketten félünk, de valahol kicsit boldogok is merünk lenni.

Az ultrahangos azt mondja, inkább ne csináljunk ultrahangot, mert nem akarja, hogy csalódjak, szerinte még az előző terhesség hormonszintje látszik a teszten. De én tudom, amit tudok, és a kijelzőn már az 5 hetesnek is szépen dobog a szíve.

4 héttel született előbb, pont akkor, amikorra az elsőt vártuk volna.

Kínait azóta sem ettem.

Almajemima