Jó dolog a nagycsalád?

Vigyorogtam egyet, de ma reggel újra átgondoltam az egészet. Akinek egy vagy két gyereke van, és nem is akar többet, az nagyon sokszor vagy így, vagy szörnyülködve reagál a gyereklétszámra. Már majdnem fintorogni kezdtem erre az egészre, amikor eszembe jutott, jómagam hogyan reagáltam, amikor a nővérem az első két gyereke születése után közölte velem: nem jön össze a harmadik, pedig nagyon szeretnék már (a nagy két év körül, ketteske meg olyan bő féléves lehetett ekkor). Nekem annak rendje és módja szerint elnyúlt a fejem, nem értettem, miért akar valaki kettőnél több gyereket.

A fentiekből látható: soha nem készültem ennyi gyerekre, mint amennyi végül lett.

Mégis: amikor a második terhességnél kiderült, hogy ketten vannak odabent, semmi rossz érzés nem volt bennem. Egyszerűen örültem, félelmeim a terhesség körüli lehetséges bonyodalmakra korlátozódtak, meg jövendő ikres-nagycsaládos életünk gyakorlati kivitelezésének megtervezésére (pl.: hogy fogok egy ikerkocsit bepréselni a liftbe).

Nagyon jó látni, ahogy Balu a kicsiket gardírozza. Ha olyanja van, segít öltöztetni, szól, ha nem vagyunk a közelben, és bajt kevernek. Mondókákat tanít nekik. Együtt játszanak. Mondjuk ki: a maga lassan 6 évével már komoly segítség, ha valamelyikünk egyedül van a három lurkóval.

A héten viszont sokszor a hajamat téptem. Esténként rendre elszabadult a pokol. Visítás, veszekedés, verekedés. Plusz Balun is kitört valami kései dackorszak, mert állandó harc lett a reggeli öltözés, morcos volt, elégedetlen. Úgy éreztem, felmondok, elköltözöm egy lakatlan szigetre, és kész. Mert hiába tudom, hogy valószínűleg a saját egyre fokozódó fáradtságom, meg idegességem is sokat ront a helyzeten, ez akkor és ott, amikor éppen tépik egymást, nem vigasz.

Aztán tegnap reggel befutott a párom lánya is. És valahogy helyreállt a normális élet. A nagyok egyből elvonultak, csak azt hallottuk Balu szobájából, hogy csipognak folyamatosan. És a minik is magukra találtak. Ma reggel meg mind a három jött, bebújtak mellénk az ágyba. És minden a helyére került.

Igen, jó dolog a nagycsalád. És olykor iszonyúan idegesítő az egész. De valószínűleg az is átéli ugyanezeket, akinek kevesebb gyereke van. Legfeljebb a zajszint kicsit kisebb.

DrLucifer