A konyhában kitör a harmadik világháború

photo © 2010 Ryan Dickey | more info (via: Wylio)Nem tudom, másnál hogy van ez, de minálunk pár havonta kitör a harmadik világháború, illetve annak is az egyik nagy csatája, afféle remake-ben, mert a német hadfiak (érdekes módon a holtak) elkezdik elfoglalni a végtelen északi hó-és jégmezőket, tűrhetetlen állapotokat hozva létre.

Amint a Kicsi elaludt, indult a hadművelet. Egy bazi nagy vájlingba helyezni a hűtő tartalmát, állagra, szagra, lejáratra való tekintet nélkül, de mégsem random, ugyanis nem szabad, hogy a teraszra ideiglenesen kiállomásoztatott motyó felkeltse a saját és arra járó idegen macskák figyelmét, a tetejére tehát kizárólag mustár, zöldség, alkoholmentes sör, esetleg üveges uborka kerül, ugyan már, nekem ne mondjad, hogy a túró zacskóban van, egy vérbeli Oriza Triznyáknak, aki éjjelente ötvenliteres kukát is képes borogatni, ez nem akadály.

Ezután kezdetét veszi a Nagy Rumlis Kisúrolás, hűtőtisztító spray, ecet, más tisztítószer is bevethető, az üvegpolcokat gondosan a székekre helyezve, amíg le nem lesznek mosva. Közben eltűnődöm a lepattintható polcok tervezőjének lelkivilágán, nyilván úgy képzelte a háziasszonyt, mint a Süsü királyfi-dalának leírását a lányom átköltésében, baromerős, szíve vidám. Sajnos sose voltam baromerős, és kifejezetten morcosnak is látszom, amikor kis híján eltöröm a tojástartót. Az sajnos elkerülhetetlen, hogy ne csöpögjön-morzsázzon valami, miközben a német tábornokok és közlegények hagyatékát sikálom, céklafolttól ragadós tejféléig. És persze mikor az üvegpolcok kerülnének sorra, az első után felébred a Kicsi. No, innentől bolond a játék. Ez ugyanis abbahagyhatatlan művelet, mint a sztálingrádi csata maga, nem lehet azt mondani, hogy majd visszajövünk, ha kinyíltak a réten a kankalinok.

Először beültetem őket a járókába a Naggyal, egy darabig jól elvannak így. Vagy tíz percig, egy darab üvegpolc, utána beáll az ordítás, a Nagy kifogy a játékból-ötletből-türelemből, nincs mese, kiengedjük a Kicsit a konyhai Armaggedonba, a ruhákat majd kimossuk, sóhajtom, a földön két rekesz zöldség, végül is nem halálos, ha dobálni és kóstolgatni kezdi, villámgyorsan cserélem a földes fehérrépát mosott-hámozott sárgára, közben mint mérgezett egér súrolom a polcokat, amiket valami gyerekbiztos helyre igyekszem rakni a káoszban. A macska is besomfordál, isten tudja, hogy, na, már csak te hiányoztál, morgom, miközben a Kicsi kurjongatva kergeti az asztal alatt. A védőnőt nyilván hordágyon vinnék ki innen, miután rám hívta az ÁNTSZ-t, ha most beállítana, de vasárnap ilyen veszély nincs. Közben nem kéne elfeledni a csendben rotyogó zöldbablevest, a rántás idejére ismét száműzöm a társaságot a járókába, ordítás, naná.

Pff. Szaratov kapitány már makulátlan és szalonállapotú, de most jön a vájling tartalma, benne Rommel tábornok, Karl Dönitz tengernagy, maga Göring (egy 2008-ban lejárt majonéz személyében) és jó néhány közlegény, sorsukat megérdemelve repülnek a kukába, közben elgondolkodom, hogy ezt a fajta pazarlást vajon meg lehet-e előzni valahogy, vagy csak úgy, ha tanyán élek és nem veszek bolti élelmiszert. Két hűtést igénylő gyerekgyógyszer is fennakad a szűrőn, ezek másnap térnek vissza a gyógyszertár kebelébe. Közben ebédelni kéne, a konyha ragad a mocsoktól, kis híján kiterülök egy elhajított karalábén, a gyermekek hangosan kacagva élvezik a felfordulást, én meg megállapítom, hogy öregszem, mert kezdek egyetlen rángatózó sejtcsomóvá válni, aki hülyeségeket ordítozik. Pedig a Nagy a legjobb formáját hozta, nélküle nem boldogultam volna a Kicsivel.

Azóta felmostam, gyermeket átöltöztettem, macskát kihajítottam, a hűtő belsejét fotózni lehetne a Lakáskultúra számára, egészen addig, amíg majd a karácsonyi ünnepi ételek maradékával ismét el nem indulnak a Wehrmacht seregei az északi hó-és jégmezőkön. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Legalábbis remélem. Ha ételmérgezéssel elvisz a mentő, akkor kivételesen a német hadsereg halott katonái nyerik a sztálingrádi csatát.

Vakmacska