Mindent a rákról - Könyv részletek - 10. rész

PUBLIKÁLÁS: 2013. április 03. 11:42

A Magyar Rákellenes Liga 1993-tól minden évben Nemzeti Rákellenes Napot szervez április 10-én dr. Dollinger Gyula (1849-1937) sebészprofesszor, egyetemi tanár születésnapján, akinek a nevéhez fűződik a dohányzás és a rák összefüggéseinek hangsúlyozása, valamint a rákregiszter létrehozása, amely a magyarországi daganatos megbetegedések tudományos feldolgozását indította el.

Napi doktor

A szerző cikkei

Részlet-sorozat a világhírű könyvből a napidoktor.hu-n! Rendszeresen olvashattok Siddhartha Mukherjee - Betegségek betegsége - Mindent a rákról című könyvéből különböző részleteket.

A Magyar Rákellenes Liga 1993-tól minden évben Nemzeti Rákellenes Napot szervez április 10-én dr. Dollinger Gyula (1849-1937) sebészprofesszor, egyetemi tanár születésnapján, akinek a nevéhez fűződik a dohányzás és a rák összefüggéseinek hangsúlyozása, valamint a rákregiszter létrehozása, amely a magyarországi daganatos megbetegedések tudományos feldolgozását indította el.

A Nemzeti Rákellenes Nap célja, hogy a társadalom minden rétegét bevonják a rák elleni küzdelembe, s felébresszék az egyének felelősségét önmaguk iránt.

A napidoktor.hu az eseményhez kapcsolódóan sorozatot indít, melyben részleteket közöl a Magyarországon közelmúltban megjelent világhírű könyvből: A Betegségek betegsége - Mindent a rákról című könyv szerzője, Siddhartha Mukherjee, a columbiai egyetem onkológus kutatóorvosa.

A nem mindennapi lenyűgöző olvasmány a szakma és a nagyközönség kitüntető elismerését vívta ki az egész világon: elnyerte a Pulitzer-díjat, a Könyvek egy jobb életért díjat, a Guardian első könyveseknek járó díját, a Time Magazin pedig minden idők legjobb 100 könyve közé választotta.

Magyarországon a Libri Kiadó jelentette meg, már kapható a könyvesboltokban.

10. rész

„Aki nem járatos a kémiában vagy az orvostudományban, nem képes átlátni, mennyire bonyolult a rák kezelésének problémája. Csaknem - nem egészen, de majdnem - olyan nehéz, mint egy olyan folyadékot előállítani, amelybe beledugjuk valakinek a fejét, és a bal füle elolvad, a jobb pedig ép marad. A rákos és normál sejt között pontosan ilyen kicsi a különbség.” (William Woglom)

A radikális sebészet látványos bukásával a kemoterapeuták némi lélegzetvételhez juthattak. Ám nekik is megvoltak a saját radikális elképzeléseik és a saját radikális arzenáljuk is. A sebészetet, a rák elleni hagyományos csatabárdot túl primitívnek, nem elég szelektívnek és a betegek számára megterhelőnek tartották. Amint egy orvos mondta, kellett egy „nagyarányú kemoterápiás roham” a rosszindulatú daganatok elfojtásához. Minden csatához szükség van megfelelő szellemi háttérre, és az 1970-es évek végén ez fizikailag a kemoterápiás kórtermeket jelentette.

A kórterem volt „a lövészárkunk és bunkerünk”, mint egy onkológus megjegyezte - ez volt az a hely, amely kitörölhetetlenül belevésődött a rák történetébe. Aki ide belépett, az - Susan Sontag szavaival élve - automatikusan elnyerte „a másik királyság”, azaz a betegség birodalmának állampolgárságát. Stewart Alsop újságíró is egy ilyen kórterem fogságába kényszerült 1973-ban, az NIH-ben ritka és nehezen azonosítható vérproblémái miatt. A kórterem küszöbén túl a fertőtlenített pokol várt rá. Visszaemlékezései szerint „az NIH klinikai központjában, a folyosókon és a liftekben az ember könnyen találkozhat emberi szörnyekkel, megelevenedett rémálmokkal, iszonyatosan deformált arcokkal és testekkel”. Még a civil ruhákkal „álcázott” pácienseket is könnyű volt felismerni arról a narancsszínű árnyalatról, amelyet a kemoterápia okozott a bőrükön, és amelynek a hátterében egy jellegzetes anémia állt. A hely olyan volt, mint a pokol tornáca, ahonnan nincs se visszafelé vezető út, sem pedig kijárat. Alsop emlékei szerint a betegek pihenőhelyeként szolgáló üvegfalú épületrészen erős vasrácsot szereltek az ablakok elé, nehogy a betegek azokon kiugorva kövessenek el öngyilkosságot.

A kórtermekben kollektív amnézia uralkodott. Nemcsak az emlékezés volt a túlélés alapfeltétele, hanem a felejtés képessége is. Egy szociológus jegyzetei szerint a rákos betegek kórtermeiben a betegek és a személyzet is szándékosan kerülte a „rák” szó használatát. A betegek életét szabályok, elfogadott szerepmodellek, meghatározott rutin és konstans stimulusok szabályozták. A betegszobákra erőltetett mesterkélt jókedv (amit a katonáktól is elvárnak csaták előtt) csak még szívbe markolóvá tette a hely kietlenségét; az egyik szárnyban, ahol az emlőrákban haldokló nők kaptak helyet, „sárgára és narancsszínűre festették a folyosók falait, a kórtermek pedig bézs és fehér színűek voltak". Az NIH-nál mindent elkövettek, hogy optimista legyen a hangulat: a nővérek ruháján sárga gombok voltak, amelyekre még a „szmájlik” jellegzetes rajzát is ráfestették.

A termek szerepe nemcsak a pszichikai elkülönítés volt, hanem meg akartak teremteni velük egy olyan fizikai mikrokörnyezetet, egy steril buborékot is, amelyben a rák kemoterápiájának alaptézisét - a betegség gyökeres kiirtása csaknem halálos gyógyszerekkel - megfelelően tesztelhették. Le sem lehetett tagadni, hogy az NIH-ban kísérleteztek, és ezt Alsop is egyértelműen leírta: Nem a betegek, mint individuumok megmentése volt a legfontosabb szempont.

Hihetetlen erőfeszítéseket tettek ennek érdekében, vagy legalább azért, hogy az utolsó lehetséges pillanatig meghosszabbítsák a páciensek életét. Ám az alapvető cél akkor sem egy bizonyos beteg életének a megmentése volt, hanem az, hogy megtalálják mások megmentésének a módját."