Őssejt-transzplantáció - Fajtái és hatásai 2. rész

Az őssejt-transzplantáció a hagyományos kezelés kiegészítéseként használható, de hasznos lehet akkor is, ha daganatos betegségek következtében elpusztult a csontvelő. Két főbb típusa van, az autológ , és az allogén

Az őssejt transzplantáció főbb típusai

1. Az őssejtek a páciens saját sejtjei (autológ transzplantáció)

2. Az őssejtek donortól származnak (allogén transzplantáció)

Autológ transzplantáció esetén a beteg saját őssejtjeit még a kemoterápia vagy a sugárkezelés előtt a keringő vérből gyűjtik össze, majd tisztítják, hogy eltávolítsák belőle a maradék rákos sejteket.

A begyűjtött őssejteketfagyasztva tárolják, majd a kemoterápiás kezelés után visszajuttatják a szervezetbe. Elegendő mennyiségű sejtet általában két transzplantációs eljárás során lehet összegyűjteni.

Előnyei: Kisebb a kilökődés veszélye, gyorsabb a megtapadás. A legújabb klinikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a saját sejtek egyszeri beültetése után, csökkentett intenzitású kondicionáló kezelés szükséges.

Hátrányok: Egyes rákos sejtek megmaradhatnak, ezért a beavatkozás után is kemoterápiavagy sugárkezelés szükséges.

Donortól (allogén transzplantáció) származó őssejtek esetén a sejteket a csontvelőből nyerik. A csontvelő-átültetés során a donorból rendszerint általános érzéstelenítésben, a csípőlapátból, egy tű segítségével veszik le a csontvelőt. Az átültetés során az őssejteket a páciens vénájába juttatják. A beadott őssejtek a beteg csontjaiba vándorolnak, ahol osztódni kezdenek, és vérsejteket képeznek.

Előnyei: A donortól származó átültetett őssejtek rák mentesek. Mivel a transzplantáció létrehoz egy új immunrendszert, a rák pusztító hatása folytatódik a transzplantáció után.

Hátrányai: Az őssejt-átültetés komoly veszéllyel járó eljárás, mert a páciens fehérvérsejtjeinek száma jelentősen csökken a kemoterápia vagy sugárkezelés hatására. Ezért 2-3 hétig, amíg az átültetett őssejtek nem képeznek a védelemhez elegendő fehérvérsejtet, a nagy fertőzési veszély miatt elkülönítik a pácienst. A fertőzésekkel szembeni védekezés elősegítésére a donor véréből származó antitestek adhatók a recipiens-nek.

További probléma, hogy a donorból származó új csontvelőben olyan sejtek termelődnek, amelyek megtámadják a recipiens sejtjeit; graft-versus-host betegséget okozva. Ennek a veszélynek csökkentésében a vérsejtek termelődését serkentő növekedési faktorok segítenek. Mindemellett az eredeti betegség is kiújulhat, vagy a szervdonorőssejteket nem fogadja be a szervezet.

Hogyan lehet eldönteni, hogy melyik transzplantáció a megfelelő a páciens számára?

A kezelés típusa függ a páciens:

- életkorától, és általános egészségi állapotától,

- a korábbi kemoterápia/sugárzás utáni csontvelő állapotától

- hogy van-e a páciensnek testvére, ikertestvére, esetleg szükség van-e egy donorra, vagy köldökvérre

A transzplantációt megelőző és az azt követő leghatékonyabb vizsgálati módszer

Az FDG-PET vizsgálatsegít a csontvelő érintettség felmérésében, valamint a módszer azzal az előnnyel is bír, hogy segítségével jól vizsgálhatók azok a csont régiók is, amelyek viszonylag távol helyezkednek el azoktól a területektől, ahonnan hagyományosan csontvelő mintát szoktak venni hisztopatológiai vizsgálat céljaira.

A közelmúlt egyik lényeges tendenciája, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezi az FDG-PET használatát a terápiás válasz kiértékelésére. Egyre több a bizonyíték arra nézve (Schöder et al., 2004; Kostakoglu et al., 2002), hogy az alkalmazott kemoterápia 1-4 ciklusát követően elvégzett időközi FDG-PET vizsgálat pozitív eredménye magas fokú jósló erővel rendelkezik egy esetleges rákövetkező visszaesés tekintetében.

Hasonlóképpen azon betegek esetében, akik az őssejt transzplantáció mellett végrehajtott nagy-dózisú kemoterápia előtt állnak, a FDG-PET vizsgálat pozitív eredménye magas jóslóerővel rendelkezik a betegség esetleges terjedésének vonatkozásában (Spaepen et al., 2003).

Ugyanakkor a kemoterápiás kúra korai szakaszában vagy az őssejtterápia előtti salvage terápia utáni negatív FDG-PET vizsgálati eredmény jól korrelál a rövid-távú betegségmentes túléléssel (Kostakoglu et al., 2002; Spaepen et al., 2003; Schöder et al., 2004).