Ha baj van a beilleszkedéssel

Kommunikációs zavar: Autizmus vagy Asperger-szindróma?

Alig néhány évtizede kezdett széles körben is ismertté válni az autizmus fogalma, és még ma is keveset tudunk róla. De vajon hogy jön a képbe az Asperger-szindróma? Az autizmusról a legtöbb átlagember 1988 előtt semmit nem hallott, a következő éveket pedig nagyban meghatározta az az élmény, amit Dustin Hoffman főszereplésével az Esőember című filmben láthattunk.

Ám az a fajta autizmus, amit a kiváló színész megjelenít, csak egyetlen típusa az egyébként széles tünetcsoportot produkáló mentális zavarnak: a súlyos autista személy például ennél rosszabbul, vagy egyáltalán nem kommunikál a környezetével, és gyakran társul értelmi elmaradottsággal is.

Ennek egy speciális területe az Asperger-szindróma, amelyet Hans Asperger osztrák gyermekorvos dokumentált elsőként 1944-ben, igaz, számos tünet később pontosításra szorult. Mondhatnánk, hogy az aspergeres egyének az autizmus enyhébb változatában szenvednek, ám a probléma ennél jóval összetettebb.

A két kór hasonlít abban, hogy mindkettő jelentős mértékben befolyásolja a szociális viselkedést, az egyének nehezen teremtenek kapcsolatot, ám míg az autista egyfajta burkot képez maga körül és tudatosan kerüli a társas érintkezést, addig az aspergeres ember kifejezetten közlékeny is lehet, önmagától próbál kommunikációt kezdeményezni.

A mentális zavarok következtében azonban nem érzékeli, vagy helytelenül értelmezi a metakommunikációs jeleket, ami a külső szemlélőben legalábbis a „furcsaság” érzetét keltheti, de egy idő után kifejezetten idegesítő mértéket is elérhet, amikor nem tudjuk kizökkenteni mondandójából, vagy nem veszi észre, hogy beszélgetőpartnere már indulna.

Az Asperger-szindrómás beteg az autistához hasonlóan kerüli a szemkontaktust, de reagál a kívülről érkező ingerekre, válaszol a kérdésekre.

A kapcsolatteremtést viszont nehezíti, hogy a metakommunikációs eszköztár hiánya miatt a hallott szavakat szó szerint értelmezi, nem érzékeli a humort vagy az iróniát, illetve bizonyos szófordulatokat már-már rögeszmésen ismételget. Utóbbi megjelenhet az élete más területén is, ragaszkodik bizonyos tárgyakhoz vagy témákhoz és azokról mindent meg akar tudni, miközben azzal már nem foglalkozik, hogy a „nagy egészben” hol helyezkedik el figyelme tárgya.

A felismerése meglehetősen nehéz, egyrészt azért, mert az Aspergerhez nem társul késői beszédfejlődés, látszólag a gyermek a korának megfelelő fejlettségi szintet mutatja minden területen, jól használja a szavakat, mondatokat, és azt is sikerült bebizonyítani, hogy a korai feltételezésekkel ellentétben a normáltól magasabb, gyakran kiemelkedő intelligenciával párosul a kór.

Ennek következtében az aspergeres gyermek már korán megtanulja kezelni azokat a „tüneteket”, amelyek akadályozzák a társas érintkezésben, és kompenzálja azokat, beilleszkedik a közösségbe, ha nem is tökéletes módon. Ráadásul mivel rendkívül összetett tünetcsoporttal jár a betegség, nincs egységes kritériumrendszere sem a diagnosztizálásnak. Valójában még az sem tisztázott, hogy kell-e különbséget tenni az Asperger-szindróma és a „jól funkcionáló”, azaz kommunikációra többé-kevésbé képes autizmus között.

Gyógyítani nem, csak tünetileg kezelni lehet mindkét betegséget, az autista egyént már korai gyermekkorban fejlesztő foglalkozásokkal taníthatják meg a szociális életre, de viszonylag ritkán alakítanak ki önálló életet, míg az aspergeresek jóval eredményesebben tudják kiküszöbölni a mentális zavar okozta szociális hátrányokat.