"Rettegek a karácsony estétől, pedig én választottam a magányt, nem az élet szabta rám."
Dávid házassága már recsegett-ropogott, amikor vacsora helyett az asztalon egy papírhalmot talált. Itt nem paprikás krumpli, hanem válás lesz, gondolta. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a kupac tetején egy fénykép volt. Ultrahangos felvétel egy babáról. Pont tíz éve ettől, és ötre attól, amikor felhívott: bár imádja a kislányát, ő bizony elköltözik, nem megy neki a családosdi. Egyedül él, vagyis inkább egyedül alszik, hiszen a többi idejében hivatásszerűen valakivel van. Dávidnak egész Budapest a barátja.
Karácsonyfát cipeltem, amikor szembejött velem az utcán. Átvette tőlem a fát, és életében először nem poénkodott. „Rettegek a karácsony estétől, pedig én választottam a magányt, nem az élet szabta rám. Tudod, mi a szar a karácsonyban? Hogy négykor lekapcsolják a várost. Nem jár a troli, nem csilingel a villamos. Nem az tesz magányossá, hogy nincs velem senki, hanem, hogy megáll körülöttem az élet.”
Hazaértünk, elbúcsúztunk. Pillanatra visszafordult: „Ne hívj el magatokhoz, mert nincs annál szörnyűbb, mint magányosként családban karácsonyozni. Tuti programom van: felhívom a krízises csajt, mindig ő van szenteste szolgálatban. Imádom!”
