Gyakran gondolom, hogy az emberi aljasság már nem fokozható, hogy ennél lejjebb már nincs. Aztán sajnos az élet mindig rám cáfol, és bebizonyosodik: igenis van sokkal, de sokkal lejjebb is.
Csorba Dávidék története például egészen hajmeresztő. Belegondolni sem merek, ki lehet az az aljas, szívtelen embernek sem nevezhető lény, aki képes ellopni egy kerekes széket. Arra ugyanis valakinek nem viccből van szüksége. Még akkor sem, ha esetleg nem olyan súlyos az állapota, mint Dávidnak, de teszem azt eltört mindkét lába. Akkor is ez az egyetlen eszköze arra, hogy mozogjon.
Esetünkben súlyosbító körülmény Dávid állapota, és hogy olyan helyről vitték el, ahova csak kulcs-csal vagy kóddal lehet bemenni. A kis magyar valóságnak pedig már tényleg csak apró gyöngyszeme az a tény, hogy Margiték napokig még feljelentést sem tudtak tenni. Mikor a nagypapa bement a kapitányságra, akkor épp nem ért rá senki, így hazaküldték.
Nehéz bármi okos konklúziót levonni egy ilyen történetet hallva. Lehetne szó itt emberségről, becsületről, annak hiányáról. Ám csak egyet kívánnék a tolvajnak!
Ezt azonban most nem írnám le, mert nem szalonképes. Mindenki elképzelheti maga is, mi lenne az...
