Kölyökkoromban vágytam a távoli, egzotikus tájakat...
Képzeletemben vadabbnál vadabb kalandok sorjáztak: hol emberevő tigrisekkel, hol a – hasonló koszton tengődő – kannibálokkal vívtam ádáz csatát, hogy aztán hajómat mesés kincsekkel megpakolva bontsak vitorlát, s midőn megküzdöttem a hét tenger ördögével is, a dühöngő hullámokat magam mögött hagyva fanfárok kísérjék dicső hazatérésem.
Akkoriban én ilyennek képzeltem az optimális nyaralást. Fanyalogva hallgattam, amint szüleim apartman-árak felől tudakolóztak, semmiféle érdeklődést nem tanúsítottam a Balaton békésen tátogó pontyai iránt, a langyos vízen ringatózó matracokat sehogyan sem tudtam hullámtörő naszádjaimmal azonosítani.
Ma más a helyzet. Elérhetőbbé váltak az egzotikus országok, s mintha csak beteljesednének a gyermekkori fantáziák: a veszélyt is megkapjuk az álomutazáshoz. Modern, romantika nélküli verzióban. Sehol egy Szkülla, sehol egy Kharübdisz.
Most az emberrablás, a géppisztolysortűz, a bombák és a terror a módi. És tudják mit? Nekem egyre inkább bejön a Balaton. Ugyan ez még nem a Riviéra, de sok-sok vicceset látok-hallok és még Bambi is kapható.
