Nehéz felfogni, hogy valaki szándékosan felrobbantson egy házat, ráadásul úgy, hogy egy kétéves kisfiú a gyerekszobában békésen alszik.
Filmekben, híradásokban hallunk efféle tragédiákról, aztán el is felejtjük őket. Nehéz elképzelni, hogy a közvetlen környezetünkben ilyen megtörténhet.
A szolnoki házrobbanás után a Fazekas utcában lakók számára egy katasztrófa valósággá vált. Napokkal az eset után is sokkos állapotban voltak, azóta sem tudják kitörölni az emlékezetükből a robajt, a pánikot és ahogy a házban lakó asszony csurom véresen, karjában egy kisgyerekkel rohan segítségért.
S
aját szememmel láttam január elején az összedőlt épületet. Nem maradt belőle más, csak törmelék és a lakók néhány személyes tárgya: egy szánkó, betelt füzet, gumicsizma és egy család élete maradt a romok alatt. Nem sokon múlt, hogy ők is a vályogtéglák alatt rekedjenek.
Bármi is volt a robbantás indítéka, szomorú belegondolni, hogy a tettes számára ez jelentette a megoldást.
Akár féltékenység, akár bosszú áll a tragédia mögött, szándékosan történt. A robbantót az sem érdekelte, hogy egy ártatlan, kétéves kisfiú is meghalhat.
Ez nem film, ez a valóság...
