A minap egy csikkszedő embernek adtam cigit. Megköszönte és bemutatkozott. Büdös volt, koszos és doktor...
Igazából arról írnék, hogy a hajléktalan is ember, ne lépjünk át rajta, ha a járdán fekszik mínusz tízben, és ne húzzuk fel villámgyorsan a kocsi ablakát, ha felénk közelít a piros lámpánál.
De nem írok, mert egyből megkapnám, hogy álszent vagyok, a hajléktalan ugyanis egy utálatos valami. Koszos, büdös, bevizel, kísértetként lebeg az utcákon, és ahelyett, hogy dolgozna, még kéreget is a g.ci (ha Simicskának lehet...). A hajléktalan az össztársadalmi közös nevező. Mindenkit utálunk egy kicsit. A szomszédokat, a főnököt, de a hajléktalant rohadtul. Vele fel lehet törölni a padlót.
A szomszéd idióta, a főnök bunkó, de velük jobb nem kezdeni, viszont a hajléktalannak még meg is mondjuk: ne kéregess, inkább menj anyádba!
Csendben jegyzem meg, manapság bárkiből lehet hajléktalan. Nem kell hozzá sok. Elég egy svájcifrank-hitel, válással és munkahelyi kirúgással megspékelve (az egyik szinte mindenkit megtalál) és máris ott ülhetünk a többi koszos, büdös, tetves polgártársunkkal együtt az utcán.
Hogy túlzás? A minap egy csikkszedő embernek adtam cigit. Megköszönte és bemutatkozott. Büdös volt, koszos és doktor...
