Csak az a baj, hogy mindig későn ébredünk. Fájdalmasan későn.
Egymillió ember gyászolt tegnap délután Párizsban. A terrorista vérengzés áldozatai előtt tisztelgett mindenki. Gyászolni nagyon tudunk. A World Trade Center romjainál is megható megemlékezéseket tartottak. Csak az a baj, hogy mindig későn ébredünk. Fájdalmasan későn.
Ha az az egymillió ember, aki tegnap elzarándokolt a francia fővárosba – az öltönyben feszülő politikusokkal az élen – a hétköznapi életében jobban figyelne a másikra, a másik érzékenységére, ha toleránsabb lenne azokkal szemben, akik másban hisznek, mást éreznek, mást szeretnek, akkor talán nem is kellett volna ezen a vasárnapon Párizsban felvonulni.
Ha enni adnánk az éhesnek, fekhelyet a hajléktalannak, ha nem gyilkolnánk egymást halomra a Közel-Keleten, Afrikában, Ukrajnában vagy bárhol a világban. Ha nem ölnénk az olajért, a földgázért, az aranyért vagy éppen egy semmire sem jó földdarabért. Ha képesek lennénk elviselni, hogy a másiknak több van, ha nem bosszulnánk meg a legkisebb sérelmünket, akkor tegnap nem kellett volna gyászolni, sírni, ceruzákat a magasba emelni, és nem kellett volna ezredszerre is rádöbbenni: vesztébe rohan az emberiség...
