„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.” (József Attila)
Amikor a kollégák megérkeztek legfrissebb felmérésünk eredményeivel, elégedetten dőltem hátra a székemen. Ezt vártam, ezt borítékoltam, olyan volt ez, mint a Ferencváros–Tunyogmatolcs Magyar Kupa-meccs eredménye. Főleg, hogy a szabolcsi község focipályáján épp a kukoricát aratták, így a pályaválasztási jogot felcserélve az Üllői úton feszültek egymásnak a felek. (FTC–Tunyogmatolcsi SE 1–0)
Egyesélyes.
Szoros meccsen gázolt át a Fradi a szabolcsiakon, az autósok pedig kis híján a tesztalanyokon. Pedig szabályosan, a zebrán szerettek volna csak átkelni. Hiába küldtünk szépet vagy éppen bottal közlekedőt, ezen a pénteken ez senkit nem érdekelt. Hiába, itt a hétvége, megjött a családi pótlék, a minimálbér és a fizetés – rohanni kell.
Tíz év. Egy évtizede csatlakoztunk az európai unióhoz. Európaiak azonban csak nagyon kevesen élnek közöttünk. Az utakon pedig az átlagtól is kevesebben. A zebránál én mindig igyekszem európainak tűnni. Lassítok, éppen csak átgurulok rajta akkor is, ha történetesen egyik oldalon sem áll senki. Jó érzés ez a pár másodperc, amikor európai lehetek.
Az sem zavar meg, hogy ezzel más autósokat haragítok magamra, és heves dudálásban törnek ki mögöttem. Európa más országaiban lehajtott fejjel is bármikor át lehet menni a gyalogátkelőn. Kizárt, hogy bajunk essen. Idehaza egy lutri, az egészséges, éles szemű és fürge lábakkal megáldott gyalogosoknak is kemény bátorságpróba.
József Attila közel nyolcvan éve írta a fenti köszöntőt Thomas Mann-nak. Az európaiak azóta se lettek sokkal többen útjainkon…
