Felháborodva újságoltam kedden az egyik kollégámnak, hogy milyen undorító készítményekből állította elő az egyik budapesti sajtüzem a frissnek mondott kocka-, lapka-, krémsajtjait.
– Némelyikből még én is ettem néha – puffogtam.
– Mi a fenének vettél ilyeneket? – kérdezett vissza, mire nagyobb mennyiségű tollat javasoltam a fülébe.
Azért förmedtem rá, mert ha szabadon dönthetek arról, hogy mit vásárolok meg és fogyasztok el, azért cserébe azt is megkövetelem, hogy amit kiraknak a polcokra, az emberi fogyasztásra alkalmas legyen. Erre mi derül ki? Az, hogy rohadó, penészes, legyektől és kukacoktól hemzsegő, több éve lejárt hulladékból készült terméket habzsoltam gyanútlanul hónapokig. Egyre inkább azt hiszem, hogy amit nem saját kezűleg állítok elő, az nem megbízható.
Híve is vagyok a „termeld magad” mozgalomnak. Otthon van pár aranyos kis csilipaprika-palántám. De azt senki nem várhatja el, hogy a panel negyedik emeletén kecskét fejjek, vajat köpüljek és sajtot gyártsak. Bár szívesen tenném, de gyanítom, alaposan kiakasztanám vele a szomszédságot.
Persze a kormány állandóan a magyar termékek előnyben részesítéséről papol: „Vedd és edd a hazait! Magyar minőség!” Nesze, most megkaptuk: 160 tonnányi ínycsiklandozó szemét a képünkbe.
Még mázli, hogy az elmúlt egy hónapban keményen diétázom, és egy ideje elkerülöm az ilyen ömlesztett sajtból készült dolgokat. Tulajdonképpen hálával is tartozom ennek a budapesti üzemnek, mert egy darabig tuti nem fogok ilyen sajtnak látszó tárgyakat a bevásárlókosaramba pakolni. Egy életre meggyűlöltem ezeket.
