Czeizel Endrét mindig nagyra becsültem – tévésorozataiból rengeteget okultam –, most mégis zavarban vagyok. Ahogy a tegnapi sajtótájékoztatóján megjelent újságírók is. A
A neves orvos-genetikus, aki nem titkolja, hogy leukémiás, s napjai meg vannak számlálva, összetrombitálta a médiát, szenzációs bejelentést ígérve. Ehhez képest nem történt más, mint a tényleg halálos beteg szakember a saját, lényegében már hosszú évek óta forgalomban lévő magzatvédô vitaminjának csinált reklámot. Ellenszegülve kezelőorvosa tanácsának és orvosi maszkba öltöztetve a sajtó – mit szépítsük: átvert – munkatársait.
Vajon mi mozgatta a professzort? A halállal viaskodva aligha az újságírók megviccelésén járt az esze, s azt sem hiszem, hogy a sajtónyilvánosságot hajszolná, azt – nyíltan vállalva utolsó harcát – megkapja enélkül is. Azt gondolom, bár nem tudom, hogy Czeizel Endre még egyszer, utoljára meg akarta futtatni a nevéhez kapcsolódó gyógyszert a médiában, hogy az így várható pluszbevételekkel gondoskodjon a hamarosan támasz nélkül maradó családjáról.
Azt mondom, hogy ez az ő részéről elkeseredett, de mégis férfihoz méltó tett volt: óvó kezet próbál nyújtani szeretteinek a síron túlról is. Kevésbé értem viszont a lányát, Barbarát, aki mindehhez asszisztált. Nem török pálcát őfelette sem, hiszen lehet, le akarta beszélni arról édesapját, hogy ilyen állapotban és ilyen okból álljon a nyilvánosság elé. Mégis az ő helyében rettentő rosszul éreztem volna magam. Bizonyára ő is tele volt kétséggel, hogy nem hozza-e papáját méltatlan helyzetbe.
Lehet, hogy Czeizel Endre és a lánya rosszul döntött, de az ő döntésük, ők viselik a következményeit. Nem tudjuk beleélni magunkat egyikük helyzetébe sem.
Ne ítélkezzünk fölöttük!
