Nem az zavar a legjobban, hogy a magyar labdarúgás színvonala ott van, ahol. Jártam én meccsre Pálingokért meg Deszatnikokért. Ők sem voltak azok a kimondott Messi-klónok, de szurkoltam nekik: bosszankodtam, ha kikaptak és örültem, ha nyertek.
Ma már a közöny az úr: eszem ágában sincs kimenni, követem ugyan az eseményeket, de válogatott meccs alatt megkérdezem a barátomat, hogy ki az a Balogh Balázs, már nem izzad a tenyerem a magyar helyzetnél, megvonom a vállam, ha kikapunk, és akkor se jövök lázba, ha nyerünk.
Az itthoni labdarúgás elvette tőlem a futballbolondok legnagyobb kincsét, a lelkesedés semmihez sem hasonlító, mámorító érzését.
A magyar focika szánalmas vergődéséhez, a borzasztó gyenge futballistáinkhoz amúgy hozzá lehet szokni. Amihez viszont nagyon nem, az a közegben megjelenő útszéli prosztóság, tudatlanság, parasztvakítás és hazudozás.
Van egy szövetségi kapitányunk, aki nem gratulál az ellenfélnek, ordibál, köpköd, megsértődik az újságírókra, és a jelek szerint a kommunikációs trénernek továbbra is lesz vele bőven munkája.
Ez így, összességében cikibb, mint kikapni a Pongo-Pongo szigetektől 4-0-ra.
Szakmai tudását nem tisztem megítélni, bár szívesen olvasnék egy olyan szakértői elemzést, amely arról szól: miért Pintér Attila a legjobb választás szövetségi kapitánynak? Lehet, hogy nem véletlenül nem találkoztam eddig ilyen cikkel?
Ha az OTP egyik vezetője folyamatosan reményt keltő befektetésekről beszél, miközben a számok az ellenkezőjét mutatják, ráadásul az illető viselkedése is rontja a pénzintézet hírnevét, azt Csányi Sándor nyilván előbb-utóbb elküldi.
Az MLSZ elnöke Csányi Sándor. Folytassam? Nem teszem. Felesleges.
