Tízezer perc: Pallagi Ferenc véleménye

Először akkor, amikor az első világháborút követő felfordulást és veszteségeket a zsidók nyakába varrtuk, hogy ne kelljen szembe nézni az előző évtizedek önsorsrontó nemzetiségi politikájával, ne kelljen elszámolni a másfél millió kitántorgott emberünkkel, a nagybirtok bénító uralmával, az ország erkölcsi pusztulásával.

Aztán akkor veszítettük el a függetlenségünket, amikor a két háború közötti kormányok arra építettek politikát, ígértek jövőt, hogy majd elveszünk mindent a zsidótól, oda adjuk a magyarnak, és akkor minden nagyon jó lesz. És módszeresen, a numerus clausustól a sárga csillagig, löktük ki a nemzetből az ország polgárainak százezreit, hogy mire jöttek a németek és elindították a vagonokat Auschwitz-felé, már habzó szájjal őrjöngött a hárommillió koldus hátán táncoló keresztény úri középosztály, és a vele szövetséges csőcselék. Miféle függetlensége van annak az országnak, amely legrosszabb szenvedélyei rabságában vergődik?

Aztán akkor dobtuk el önként a függetlenségünket, amikor föltettük, hogy a Trianonban elrabolt területeket visszaszerezzük, minden áron, bármi áron! A náci szövetség árán, a Don-kanyar árán, félmillió zsidó származású magyar állampolgár élete árán. Mindezt megfizettük, és mindent elvesztettünk. És még mi sajnáljuk magunkat, mert mi semmi rosszat nem tettünk, mi csak a miénket akartuk vissza.

És ön sem akar mást Miniszterelnök Úr, mint hogy új honalapítóként, a függetlenség visszaszerzőjeként vonulhasson be abba a történelembe, amibe Ön is csak belerondít: hol hazug szobrokkal, hol az ismert, régi fajta ígéretekkel: elveszünk mindent a multiktól, a bankoktól, az uniótól, odaadjuk a magyaroknak, és akkor minden jó lesz. Nem ismerős valahonnan?