Eltűnődöm néha, hová vonulunk vissza, ha majd nyugdíjba megyünk. Van ugyan még jó pár év addig, és szeretjük az otthonunkat, de ideje barátkozni a gondolattal.
Túl sok olyan nyugdíjast ismerek, aki méregdrága ingatlanjában éhezik, csak mert nem hajlandó mozdulni. Pedig van abban logika, hogy a városi ingatlant az ember ott hagyja valamelyik családalapító gyerekének, vagy eladja, és egy nyugodt, csöndes helyre költözik, ahol olcsó a ház és az élet. Mi valahányszor szép helyen járunk, felsóhajtunk: de jó is lenne itt! Gondoltunk már az Őrségre, a Balatonra vagy – merjünk nagyot álmodni – egy tengerparti kis házra.
De most megtaláltam az igazit!
Mert mi lehet csábítóbb egy zsákfalunál, ahová csak az megy, akinek ott van dolga, ahol mindenki ismer mindenkit, és soha, de soha nem bántják és lopják meg egymást az emberek? Ha Verebesnek jó Bazita, nekünk jó lesz Drávagárdony. 350 ezerbe kerül egy ház, kerítésre nem kell gondolni. Minek casco, házi trezor? Ritka a vendég, mert hosszú ide az út, és különben is: kit érdekel egy szegény, munka nélküli falu Somogyban? Idegen észrevétlenül a faluba se teheti be a lábát, nemhogy a portánkra! Kocsma nélkül elvagyunk, és az sem baj, ha a postás sosem ér ide a számlákkal.
Talán már nincs messze az idő, amikor a munkahelyeken felhagynak a korszerűtlen szemlélettel, miszerint az dolgozik, aki jelen van, hiszen az internet világában
élünk. Ha így lesz, az ember léptékű, belső értékrendjét tartó kis közösségek megerősödnek, és Drávagárdony felvirágzik.
De addigra már nem szeretnék ott lakni, mert drága lesz az ingatlan, és a betelepülőkkel együtt megérkeznek a tolvajok, az erőszaktevők, az aljas haszonlesők.
Nem lehetne, hogy ők költözzenek el mindenhonnan?
