Világhíres sportolók, előadóművészek, írók – olyan köztiszteletnek örvendő hírességek, akikre egyesek pénzük, mások a tetteik miatt néznek fel. Pedig egyáltalán nem is olyan biztos, hogy jó dolog ünnepelt példaképnek lenni.
Követőik az összes lépésüket figyelik, ezért minden percben tökéletesnek kell lenniük. De ők is csak emberek, és tartalékaik végesek. Érthető tehát, hogy nekik is ugyanúgy szükségük van példaképekre, akikre felnézve újra erőt meríthetnek ahhoz, hogy tökéletesek legyenek.
Csakhogy senki sem tökéletes, még az imádott példaképek sem. Elég az embernek csak azt végiggondolni, hogy élete során hány olyan figura volt, akire felnézett. Saját esetemből kiindulva arra következtetek, hogy az első emlékek az óvodás kor környékéről származhatnak, amikor is az ember fiának az apja, lányának pedig az anyja az idolja. Aztán ahogy haladunk előre az időben, úgy változik az ember érdeklődése és úgy lesz más az első számú példakép: nekem autóimádó kisiskolásként Ayrton Senna, kosárlabda-rajongó tiniként Shaquille O’Neal, szoknyabolond fiatal felnőttként pedig Casanova volt a példaképem.
Viszont, ha most kéne nyilatkoznom követett idolt illetően, komoly bajban lennék, hiszen – a szoknyabolondság ugyan még mindig tart – most már azért mégsem török Casanova babérjaira. De akkor kire lehet felnézni ma?
Úgy hiszem, manapság már igencsak híján vagyunk azoknak az embereknek, akikre büszkén követendő példaként lehet tekinteni. A nagy gondolkodók és az igazi sztárok sorra hagyják itt az árnyékvilágot. Olyan új csillagok, akikre bátran nézhetünk fel, már nem vagy csak nagyon ritkán születnek. Így azokhoz a példaképekhez kell fordulni, akik soha nem hagyják cserben az embert: a szülőkhöz. Nélkülük senkik nem lennénk.
