A buli, a barátom esküvője Németországban volt, az italokat ott pancsmentesen szolgálták fel. Tiszta volt a sör, a tömény és a bor. Másnap éppen ezért semmiféle másnaposságot nem éreztem. Se kóválygás, se émelygés: a Niagara fölött átlépkedtem volna egy kötélen.
Naná, hogy be az autóba, beletaposni a gázba, tűz megnézni Brémát. És akkor jött egy kanyar... tekerni akartam a kormányt, a féket meg nyomni... végül is sikerült, lehet, egy külső szemlélő nem is vette észre, amit ott, akkor megtapasztaltam: nem voltam ura az autónak, nem voltam ura önmagamnak.
Ekkor éreztem, mit tesz az alkohol – ha tiszta is – a reflexeimmel, a helyzetfelismerésemmel, a kezemmel, a lábammal, az agyammal. Csak valami egészen nagy szerencsén – részegnek van szerencséje? – múlt, hogy szembejövő autós, út mellett legelő holstein fríz épen maradt, magamról nem beszélek.
Megálltam, kiszálltam, szellőztettem a fejem az Északi-tengerről fújó szélben, korholtam magam, levontam a tanulságokat.
Majd mi is történt ezután? Mivel nagyon hideg szél fújt a dűnék felől, beültem az autóba. Aztán a legnagyobb nyugalommal visszavezettem a barátomhoz. Igen, nyugalommal, hiszen a haver, akinek az esküvőjére voltam hivatalos, az ottani rendőr volt. Az apja a főnöke, rendőrökből állt a násznép is, és úgy gondoltam, baj nem érhet. Egy jó német rendőr lagzi után vagy otthon pihen, vagy ha szolgálatba is áll és elkap mint ivócimborát, majd elenged.
Utólag úgy gondolom, csak arra járt az agyam, hogyan tudom átverni a német rendőröket, arra nem, hogy felmérjem a dolog súlyát. Naná! Hiszen részeg voltam. Meg kelet-európai.
Végül szépen visszaértem, nem történt semmi különös. Ezt az utat nem tudom magamnak megbocsátani.
