Vélemény: Nirvana!

Nem panaszkodhatok. A ’90-es évek királyai közül szinte mindenkit láttam. Ötször a Faith No More-t! Ó, igen, ők a legnagyobbak! Mike Patton az istencsászár! És ott voltam a legendás Guns-koncerten, ’92-ben, a Népstadionban. Amikor Axl azt énekelte: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, viiráágom.

És csápoltam a Pearl Jamre, a Soundgardenre, a Kornra, és az egész Sziget recsegett-ropogott, amikor megszólaltak a Sonic Youth agyontorzított gitárjai. És sorolhatnám tovább: Therapy?, Stone Roses, Foo Fighters… Veretes névsor. De egy nagy álmom örökre álom marad. Nirvana!

Megkerülhetetlen banda. A Nirvana nem csak az én fiatalságom szinonimája. Az egész generációm meghatározó élménye. Előttem már százszor, ezerszer leírták: a Nirvana egy életérzés. Egy viszonyítási pont. A Teen Spirit korszakos himnusz. Kurt Cobain pedig egy hős. Az én hősöm. A 30-asok hőse. De isten őrizz, hogy kisajátítsam „magunknak”, hiszen a mai tinik is szeretik őt, rájuk is hat a szőke srác mondanivalója.

Cobain már nincs közöttünk, a Nirvana-koncert nekem már sosem jön össze. Erre mit olvasok? 1989-ben felléptek a Pecsában. Micsoda kár, hogy kihagytam őket! Oké, nem valószínű, hogy 12 évesen elmehettem volna a buliba. A szüleim aligha engedtek volna el egy „füstös lebujba”. Másfelől ’89-ben azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik ez a zenekar. De mégis, érdekes érzés kicsit ízlelgetni a szavakat: Nirvana-koncert Budapesten. Itt jártak.

A francba az egésszel! Ami elmúlt, elmúlt. Különben is: egy-egy házibuli tizenévesen felért egy Nirvana-koncerttel. Ha pedig valaki megkérdezi tőlem: te láttad élőben Kurt Cobaint? Nos, akkor magától értetődően azt felelem: igen, lehet, hogy láttam. Csak elsétáltam mellette az utcán.