Az esküvőm előtti nap egy szemhunyást sem aludtam. Nagy újdonságot nem mondok, nem hiszem, hogy van olyan menyasszony, aki tud pihenni abban a nagy izgalomban.
Hatkor már ébren voltam, vártam a lányokat, díszíteni kellett. Az ott nem lesz jó, az meg máshol sem. Egyáltalán nem lesz jó az egész sehogysem. A kapkodásban törik az éttermi lámpa, összecsuklik a létra, jézusom! Mi jöhet még? Úristen, a fodrász! Gyors zuhany, hajmosás, készül a haj, hajjaj, a csajok, hogy lesznek kész?
Éget a hajvasaló, piros a fülem! Most komolyan azt gondoljátok, hogy ezzel a fejjel állok a násznép elé? Smink, öltözés, szakad a harisnya, bomlik a konty, rohanni kell, sosem lesz vége? Van a vőlegényen zokni? Megfésülködött rendesen? Istenem! Izgulok.
Amikor megérkeztek az első vendégek, már majd összeestem. Mire édesanyám odaért, már háromszor támadt volna kedvem lefújni az egészet és magzatpózban végigaludni a ceremóniát, pedig ő volt az első. Az első vendéggel jött az első feles, amolyan szíverősítőnek. Aztán a második, mert az már jólesik.
Az anyakönyvvezető előtt még egy, utána még kettő, lehetőleg pezsgő. Vacsora helyett a negyedik (vagy a hetedik?), mert a szűk ruhában étel úgysem fér belém. Tánc, ég a lábam, fáj, le szeretnék ülni, csak még egyet, jó, de rövid legyen. Jön a torta, én még mindig pörgök, szédülök, szédültemben egy poharat leütök. Forog a fejem, forog a világ, forog a szoba is tán? Csak az ágyat látnám már.
Mikor az ágyba kerülök, meglátom a férjem. Aznap este először, valahogy a nagy lakodalomra csak éppen egymásra nem jutott idő. Csoda-e, ha az embernek ilyenkor nincs kedve szerelmeskedni, csak összebújni és megbeszélni, hogy kinek, milyen volt az esküvő?
