Ülnek a bundázással vádolt REAC-focisták a bírósági tárgyaláson. A vád szerint öt bajnoki meccset manipuláltak, euróezreket kaszáltak és mindenkit becsaptak. Szurkolókat, a klubot, mindenkit. Olykor még egymást is.
Egyszóval ülnek ezek az emberek (a sportemberek kifejezés örökre törölve), és nevetgélnek, poénkodnak, vigyorognak. Miért ne tennék? Úgyis megússzák. Megmondták nekik, maximum kapnak egy felfüggesztett börtönbüntetést. És akkor mi van?
Láthatóan semmit sem bánnak. Ülnek a trendi, divatos cuccokban, zselés haj, napbarnított arc, és jó poénnak tartják azt is, hogy oda-odaszólnak annak az újságírónak, aki leginkább küzdött az utóbbi években azért, hogy a magyar foci megtisztuljon.
De komolyan! Hallottak ezek az emberek Zsák Károlyról? A húszas–harmincas évek legendás kapusáról. Aki levágatta az egyik ujját, mert a korábbi sérülésből nem jött teljesen rendbe, ám borzasztóan zavarta védés közben. Elmesélték-e valaha nekik, hogy amikor eldőlt, hogy Zsák csapata kiesik az első osztályból, a kapus a pályán lett rosszul, s majd belehalt a búcsúba.
Nem csak a morális válsággal küzdő magyar labdarúgásnak adtak egy pofont, a múlt nagyjait is meggyalázták a csalással. Nevetgélnek, miközben Kutasi Róbert, a REAC klubigazgatója az öngyilkosságba menekült (a vád szerint ő is érintett volt a bundázásban, ám a jelek szerint nála más volt az erkölcsi mérce). Kacarásznak, miközben az ő bűnük is, hogy ezer-kétezer embernél több nem megy ki a stadionokba.
Hahotáznak, ám eszükbe sem jut az a kisgyerek – mert nem is ismerik –, aki egész héten arról ábrándozott, hogy hétvégén kiszurkolja végre a REAC győzelmét.
Ennek a kisgyereknek a hitét vették el.
És ez sokkal nagyobb bűn, mint a zsebre vágott szaros eurók!
