Vélemény: Ölni kell?

Biztosra vettem, nem veszélyes mások életére, annak ellenére sem, hogy később két és fél évre ítélték 22 társa lelövésének kitervelése miatt. Csütörtök éjszaka óta mást gondolok.

A véleményemet tartom, de már nem oly acélosan. Ábel a szabadlábra helyezése után alig két évvel fegyverrel sétált be egy gyorsétterembe és most már lőtt is.
Tegyük hozzá, nem vagyok naiv. Élt már a közelemben borderline személyiségű, zavaros ember. Láttam, hogyan képes más – nehezen kedvelhető – személyiséggé válni egy perc alatt.

Mint Ábel, akinek mégis hittem. Bedőltem a pontosan, értelmesen beszélő, különc, de nem ellenszenves, és végképp nem ijesztő fiúnak. De csak azért, mert felém sosem mutatott olyan dühöt, mint amilyet nemrég elhunyt nagyanyjának kellett elszenvednie, akiről a blogján ezt írta: „annyira hisz a bús Istenben, hogy elé állhasson, én elősegítem…”

Beszédes sorok. És beszédes az a pár szó is, amit papírra vetett néhány éve: „Fegyvert ragad egy ifjú. (Be fogják majd mondani.) Beront az egyetemre, S kilenc (!) társát lelövi.” Ezeket a sorokat a bíróság elég komolynak találta ahhoz, hogy elítéljék Ábelt, de azt már mégsem találták olyan fontosnak az illetékesek, hogy hosszú időre be is zárják. Kiengedték, mondván: nem áll fenn a bűnismétlés veszélye. Jelentjük: fennáll.

A csütörtök éjszakai lövöldözés után még félelmetesebb a fiú másik jövendölése: „Az Én halálom nagyot fog szólni. Megroppant, hülye humanista szokta csak életét kukába dobni, szemlesütve, háttérbe bújva.” A mostani lövöldözésért kaphat – alsó hangon – öt évet. Azt ne akarjuk megtudni, hány ember megölése kell, hogy „nagyot szóljon” a halála…