Ábel zavaros srác, de képtelen lenne embert ölni. Mindezt akkor gondoltam magamban, amikor tavaly interjút készítettem vele.
Biztosra vettem, nem veszélyes mások életére, annak ellenére sem, hogy később két és fél évre ítélték 22 társa lelövésének kitervelése miatt. Csütörtök éjszaka óta mást gondolok.
A véleményemet tartom, de már nem oly acélosan. Ábel a szabadlábra helyezése után alig két évvel fegyverrel sétált be egy gyorsétterembe és most már lőtt is.
Tegyük hozzá, nem vagyok naiv. Élt már a közelemben borderline személyiségű, zavaros ember. Láttam, hogyan képes más – nehezen kedvelhető – személyiséggé válni egy perc alatt.
Mint Ábel, akinek mégis hittem. Bedőltem a pontosan, értelmesen beszélő, különc, de nem ellenszenves, és végképp nem ijesztő fiúnak. De csak azért, mert felém sosem mutatott olyan dühöt, mint amilyet nemrég elhunyt nagyanyjának kellett elszenvednie, akiről a blogján ezt írta: „annyira hisz a bús Istenben, hogy elé állhasson, én elősegítem…”
Beszédes sorok. És beszédes az a pár szó is, amit papírra vetett néhány éve: „Fegyvert ragad egy ifjú. (Be fogják majd mondani.) Beront az egyetemre, S kilenc (!) társát lelövi.” Ezeket a sorokat a bíróság elég komolynak találta ahhoz, hogy elítéljék Ábelt, de azt már mégsem találták olyan fontosnak az illetékesek, hogy hosszú időre be is zárják. Kiengedték, mondván: nem áll fenn a bűnismétlés veszélye. Jelentjük: fennáll.
A csütörtök éjszakai lövöldözés után még félelmetesebb a fiú másik jövendölése: „Az Én halálom nagyot fog szólni. Megroppant, hülye humanista szokta csak életét kukába dobni, szemlesütve, háttérbe bújva.” A mostani lövöldözésért kaphat – alsó hangon – öt évet. Azt ne akarjuk megtudni, hány ember megölése kell, hogy „nagyot szóljon” a halála…
