Ha én gazdag lennék… Ezt dúdolgatom, amióta megláttam, hogy közel kétmilliárd forinttal lehetne vastagabb a bankszámlám, ha az öt megfelelő számot ikszelném be a lottón.
Már látom magam előtt, ahogy odamegyek az automatához, bepötyögöm a kódomat, és gyorsan kiveszek egy százast, nehogy körbepisiljenek a kutyák. A közértben, ha egy kisgyerek levesz egy csokit, és a mamája visszateszi („fiam, erre most nincs pénzem”), akkor egy egész polcnyit pakolok a kosaramba, és a kijáratnál várom a pityergő gyereket.
Erről jut eszembe, mi történt másfél éve, amikor bementem a bankfiókba, és megkértem a pult mögött ülő kisasszonyt, hogy emeljék fel a százezres hitelkeretemet százötvenre. Szenvtelen arccal a szemembe mondta, hogy sajnos ez nem fog menni.
Hiába ígértem, hogy pár hónap alatt egyenesbe jövök, nem engedett. Most újra beállítanék hozzá, és élvezném a pillanatot, ahogyan kiül a döbbenet az arcára, amikor a kérésemmel újra előállok. Rácsodálkozik a monitorján a bevételi oldalamra, én pedig kárörvendően azt mondom: ugye, megmondtam!
Eddig irigykedve néztem, hogy a havonta milliókat kereső sztárok milyen verdákkal és nőkkel villognak. Most végre én is megmutathatnám, hogy ki vagyok. Felkeresek egy autókereskedést, veszek valami jó kis sportkocsit, úgy hatvan milláért. Bedöngetek valami puccos helyre, és amikor epekedve mellém akar telepedni a celebecske, bemutatok, hogy mit neki!
Mert, ha nem kellettem neki csórón, akkor ő sem kell nekem, amikor gazdag vagyok.
Azt mondják, a sok pénz elveszi az ember eszét. Úgy látszik, az enyémet már az is, ha csak rá gondolok!
