Eső, tömeg, ideges-, fel-alá rohangáló emberek. Nagyjából ezekkel a szavakkal lehetne összefoglalni a tegnapi napot, amely ha nem tudnánk, hogy milyen hét van, gyakorlatilag egy átlagos hétfőnek is elmehetne.
Azonban tegnap valami más is elkezdődött, most van ugyanis a hetek legrosszabbika, azaz az a hét, amikor az emberek a legletargikusabbak – legalábbis a szakértők szerint.
Fura szerzetek vagyunk mi, emberek. Ahelyett, hogy örülnénk egy kicsit a dolgoknak, gyakorlatilag bárhol, bármikor és bármiről tudunk panaszkodni. Ha meleg van, akkor azért, ha hideg, akkor meg azért. Panaszkodunk, ha van mit tennünk, panaszkodunk, ha unatkozunk. Nyavalygunk, hogy nincs pénzünk, sírunk, hogy meg kell érte dolgozni. Utáljuk, ha sok ember van a metrón, de rühelljük a mercis köcsögöt is, aki meg a pirosban elé lépő gyalogost anyázza.
Nekünk aztán tényleg semmi sem jó. Mi már azon is panaszkodunk, hogy valaki meg akarja venni a portékánkat és emiatt korábban kell kelnünk. Mint a péknek, aki a péksüteményt süti a büdös kölköknek. Erről eszembe jut egyik kedvenc örök érvényű idézetem, amelyet egy világot zsigerből utáló bolti eladó fogalmazott meg: „Jó lenne ez a meló, ha nem lennének a vevők”. Na, valahogy így vagyunk mi is a saját kis életünkkel.
De hogy egy jó hírt is mondjak a végére: hamarosan túl leszünk az iskolakezdésen, és jöhetnek a jól megérdemelt zimankók, az aggódás a téli gumik, meg a fűtésszámlák miatt, és akkor a karácsonyi tömegről még nem is beszéltünk. Tudják mit? A végén még kiderül, hogy nem is csak ezt a hetet, hanem úgy önmagában az egész évet utáljuk. Én viszont csak azért is derűsen várom a holnapot.
