Támogatom a dohányzás elleni harcot, annak ellenére, hogy évtizedek óta dohányos vagyok.
Tudom, hogy csak a beszívott füst magánügy, és azt is, hogy a magát mérgezőt az adófizetők pénzén gyógyítják. Ha kell, egyetemi szintű előadást tartok a dohányzás ártalmairól. Csak vigyázzunk, mert a bagó képes az emberi kapcsolatokat is megmérgezni, és alkalmat ad arra hajlamos polgártársainknak, hogy képmutatóak, agresszívek legyenek a szent egészség nevében.
Mindenhonnan szorítják ki a dohányosokat, akik egyébként nem rossz emberek, csak függő betegek úgy, mint az alkoholisták, akiket nagyon is megért a mi társadalmunk. A radikális füstellenesek mindenhol a teljes tiltást szorgalmazzák, holott külön helyiségekbe zárva, mások veszélyeztetése nélkül is hódolhatnának szenvedélyüknek azok, akik rabok lettek.
Más országokban is kitiltották a kocsmából a cigit, mire az úri közönség kivonult az utcára, és ott szívja. Másutt viszont nincs sehol az agyament ötméteres szabály, amit sem megérteni, sem betartani nem lehet, de lehet annak ürügyén büntetni és embereket megalázni.
Tessék tiltani, kiszorítani, nehezíteni, de ne tessék megbélyegezni! Ne tessék embereket megalázni azért, mert évszázadok tudatlan toleranciája után mostanra uralkodó lett a tiltás elve, egy társadalmi méretekben elterjedt káros szenvedéllyel szemben. Nem kell tort ülni, a legyőzött ellenség hasán táncolni, hiszen ha jól értem, az a cél, hogy a ma még önsorsrontó embertársainkat is megmentsük.
Alapos ok ez arra, hogy ne engedjünk az ügy közelébe beteg lelkű Savonarolákat, könyörtelen mozgalmárokat, és politikai haszonlesőket! Lassan, okosan, emberséggel. Ahogy Svejk mondta: „Ne lőjenek, kérem, itt emberek vannak!”
