Az elhunyt miniszterelnök megosztó személyiség volt. Lanyha érzelmek kiváltására a munkássága teljesen alkalmatlan.
Még – egyébként tiszteletteljes – búcsúztatása sem múlhatott el füttyszó nélkül. Igaz: ez most pont nem neki szólt. Egy biztos, míg élt, időnként pártja sem tudta, mit kezdjen vele.
Most sincs ez másképp. Hogy miként is álljanak érdemei elismeréséhez holtában, nem igen tudják eldönteni. Antall Józsefről utcát neveztek el Debrecenben, és több szobra áll országszerte. Nos, a Horn-szobor ötlete is felmerült, a tervek szerint azonban a volt miniszterelnököt csak a székházban merik kiállítani, nem közterületen.
Persze ez a lehetőség méltósága megőrzését is segíti. Nem biztos ugyanis, hogy jó lenne, ha kitennék olyan barbárok dühének, akik körében a szoborrongálás komoly politikai fegyverténynek számít.
Egykori privatizációs minisztere, Suchman Tamás utcát neveztetne el róla, de ki tudja, ennyi fideszes önkormányzat között hol lehet ennek teret nyerni. Persze utcából nem ez lenne az első: a vasfüggöny átvágásáért a páncélszekrényei miatt világhírű németországi Wertheimben már van Horn Gyula Strasse.
Valahogy mégis furcsa, hogy Horn emlékének ápolásában nem túl nagy aktivitás mutatkozik. Mert a történelemkönyvekbe úgyis be fog kerülni; a kérdés az, mikor, és milyen előjellel. Az sem csoda, hogy Horn politikai ellenlábasainak regnálása idején nagy állami csinnadrattát nem csapnak személye körül. De az azért mégis különös, hogy saját elvbarátai közül sokan csak toporognak.
Legszívesebben műemléket emelnének neki, hogy ne legyenek kegyeletsértők, de egyből be is tennék a bronz mellszobrot egy Wertheim-szekrénybe. Aztán vegye ki, aki elég bátor hozzá…
