Ha letagadják is tudom, hogy az olvasóim között is vannak szép számmal, akik egy pár évvel ezelőtt eldobtak kaszát-kapát csak hogy hazaérjenek a Győzike Show-ra.
Habár mindenki tagadta, de a kimutatások szerint kétmillió ember nézte estéről estére, hogy csinál a kis Virág hülyét a szüleiből és a forgatócsoportból, kíváncsian figyelték, ahogy Bea asszony terrorizálja és alázza a férjét. Néztük, ahogy balhéznak, örülnek, esznek, isznak. Ha tetszik, ha nem, Gáspárék ezeken az
estéken családtaggá váltak. Együtt éltünk velük, és bár mindenki pontosan tudta, a jelenetek nagy többsége nem teljesen spontán, senkit sem érdekelt, hogy ez irányított valóság. A szórakozásunk volt a lényeg.
Mi, újságírók számtalan alkalommal pattantunk autóba, hogy lerohanjunk a csillogó salgótarjáni ház elé tudósítani, volt olyan is, hogy a bokrok között bujkálva figyeltük, ahogy Bea asszony kidobálta Győzike alsógatyáit a kertbe, valami megcsalásgyanús história miatt. A térdünket csapkodva nevettünk rajtuk, és azt vettük észre, hogy kikerülhetetlen tartozékai lettek az életünknek. De fura módon ahogy berobbantak a köztudatba, úgy is tűntek el. Egyik napról a másikra. Mintha sosem lettek volna.
A salgótarjáni luxusház is elcsendesült, a homlokzatot és a kerítés vasát is egyre látványosabban kóstolgatja az enyészet. Utálják is rendesen a szomszédok. A falakon látszik, hogy valaki meg is dobálta tojással. Az egykori rajongók ellenségek lettek, a show-nak vége. Sokan örülnének, ha a család elköltözne. Talán mert már nem tudunk nevetni rajtuk. És ha nem tudunk valakit kinevetni, akkor helyette csak gyűlölni tudjuk. Ilyenek vagyunk?
