Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek – olvashatók Jézus szavai a Szentírásban. Csakhogy a XXI. század reklámokon szocializálódó emberének „bizonyíték kell, nem ígéret”, mindennap új show, nem egyszeri katarzis.
Márpedig a műholdfotón Püspökladány felett kirajzolódó fény és árnyék alkotta portréforma a művészettörténetből megismert, nyugati keresztény Jézus-képre emlékeztet, ami sokak szerint nem lehet véletlen.
Van, aki jelet lát, más csak mosolyog, netán a fejét csóválva legyint. Mert hát előkerült már fa gyűrűjéből kirajzolódó Megváltó, de Isten fiának arcmása kikeveredett zacc és fém kontrasztjából is serpenyőben, megjelent palacsintán, kenyéren, felhőformán és ki tudja még, mi mindenen. Vajon melyik az igazi, mind vagy egyik se?
S tényleg így üzen Isten? Csodák tanúi vagyunk, csak a hitetlenségünk korlátoz? Vagy épp ellenkezőleg: véletlenekbe belemagyarázkodva vakbuzgalmunk áldozataivá válunk?
Úgy hiszem, az igazi csoda nem a fizika és a természet törvényeinek felrúgásáról, de még csak nem is az érzékszervi megtapasztalásról, sokkal inkább a mindezeken keresztül történő lelki újjászületésről szól.
Miért kellene elítélni valakit azért, mert Püspökladányig zarándokol abban a hitben, hogy ott a javát szolgáló kérései meghallgatásra találnak, s végül tényleg jobb emberként, nem pedig csupán jézusos emléktárgyakkal felmálházva, listáján újabb csodahelyet kipipálva tér vissza? Van, akinek erre van szüksége, más akkor se változna, ha Jézus személyesen kérné őt.
Persze könnyebb távoli szemlélőként várni, mint saját korlátainkat ledöntve, önmagunkat legyőzve megélni a csodát. A buzdítás is csak az utóbbinak jár: menj, a hited meggyógyított!
