Jómagam nem jártam az Egybesült Államokban, de köztudott, hogy az odaátról sugárzott tévécsatornákon szereplő karcsú, sportos emberek ott a kisebbséget jelentik.
A többséget a tévét vödörnyi fagylalt mögül bámulók és óriási hamburgereket lebirkózók alkotják. Hogy az amerikai szörnyű egészségtelenül élő népség, azt tudjuk, de hogy már mi, magyarok is alig több mint két kilóval vagyunk soványabbak náluk, az elkeserítő.
Nem mondom, hogy én nem tettem az átlag emeléséért. Másfél év alatt 10-12 kilóval gyarapítottam fizikai kiterjedésemet. Amióta megemberesedtem, az orvosok több kezdődő egészségi ártalom kialakulására felhívták a figyelmem. Nem mintha nem venném észre, hogy a halak kopoltyús légzési technikáját igyekszem a dobhártyámmal alkalmazni, amikor fellépcsőzöm a harmadikra (magyarul: a fülemen is veszem a levegőt).
Na, akkor életmód-változtatás kell! – érlelődött meg bennem. És hogy rögtön be is bizonyítsam, milyen mélyen gyökereznek a magyarság reflexei, tett azóta sem követte az elhatározást. Ha csak az nem, hogy egy kis mozgásnál több energiát pocsékoltam sírásra, miszerint: „én szegény, nincs időm testem karbantartására”.
Ráadásul a haza költője is adja alám a lovat. Petőfi már 1847 novemberében megadta a feloldozást Pató Pálon keresztül minden lustának:
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”
Vagyis nem tehetek róla, hogy tohonya barom vagyok, ez együtt jár a honfisággal. De ha megmozdulna minden magyar, aki hozzám hasonló, halálhoz vezető kényelembe ringatja magát, húsz év alatt megállíthatnánk a nemzeti elzsírosodást. Tehát mozgásra fel! Holnaptól. Ha mégsem, akkor holnaputántól. Vagy másnaptól kezdve...
