Kezdő bíróként kölyökmeccset vezettem a hetvenes évek elején. A betonkerítéssel körbevett Cs. Papírpályán folyó eseményekből kívülről mi sem volt látható.
Így a találkozóra igyekvő, amúgy néhai NB I-es játékvezető édesapám sem tudta, ki bíráskodik. Utóbb bevallotta, amint igyekezett a kerítésen belülre, Balilla gyártmányú sípom trillájából sejtette, hogy én vezetek. Legyezgette a hiúságomat, és egyenesen köszönettel vettem, amikor azt tanácsolta: sose hallgassak „foci körüli” emberekre, akik csodás dolgokat ígérgetnek, ha bizonyos játékszituációban valamelyik csapat kedvére tennék.
Nem lettem se futballista, se sípmester, de amint figyelem a bundabotrányunkat, ezt nem is sajnálom. A most bajban lévő bundázók ugyanis megölték a sportot, a futballt.
Fiatal srácok lelkületébe gázoltak tövig, akik semmit sem értettek abból, amikor a Debrecen–Kecskemét utánpótlásmeccsen négy 11-est is belengettek azok a partjelzők, akik mocskos pénzükért zúzták össze fiatalemberek szabályokba vetett hitét.
Bárhogy alakul a csalók jövője, garantálom, ugyanolyan ártatlan őzikeszemekkel jönnek ki a sittről, és mérgeznek tovább sötét machinációikkal, amint előzetes letartóztatásukkor eljátszották a tökéletesen ártatlant.
És hát nem is dobok rájuk követ, hiszen csak azt tették, amire ez a mi kedves Kárpát-medencénk predesztinálja őket.
Csalásra.
Hazugságra.
Őszintétlenségre.
A kiskapuk keresésére.
Könnyen megszerezhető pénzekre.
S hogy ez az egész erkölcsi fertő mikor kezdődött? Citálhatnék itt történelemfordító évszámokat, ám ez alighanem felesleges. A magyar bunda ugyanis örök.
Kiirthatatlan.
