Vélemény: Szomszédság

A pécsi Bárány utcában úgy éltünk, mint egy nagy család. A tizenkét lakásos társasházban gyakorlatilag nem voltak zárva az ajtók, mert mindig volt otthon valaki. Ha más nem, a Szenohradszkiék nagymamája, aki árgus szemekkel figyelt minden idegen alakot az utcában. Volt segítsége is, Hendl Feriék Bogi kutyája, az undok fekete puli.

A néni és a ház­őrző kettős sánca hermetikusan elzárta a közösségünket a külvilágtól, ami akkor nekem fel sem tűnt, ma viszont tudom, hogy a gyönyörű, nyugodt és biztonságos gyermekkoromat többek között nekik köszönhetem. Akkor még odafigyeltek az emberek egymásra.

Ez ma már nem így van, tízből kilenc ember a szomszédja nevét sem tudja. Ahogy én sem. Most egy lakóparkban élek, ahol minden reggel hatkor ütemes kopogás veri fel a lakások csendjét. Hónapok óta hallom, minden hajnalban ugyanakkor. Egyszerűen képtelen vagyok megállapítani, hogy a felettem lakótól, vagy a mellettem élőtől jön, és hogy mi okozza.

Eddig nem is idegesített nagyon – leszámítva, hogy nem vagyok az a hatkor kelős típus –, most azonban egy meglehetősen furcsa érzés kerített hatalmába.  Bombaként robbant a hír, hogy Amerikában kiszabadítottak három nőt, akiket tíz éve tartott fogva a pincéjében egy aberrált férfi. A szomszédok – egy évtized után – végre meghallották a halk sikolyokat, így derült fény a borzalmas bűntényre.

Döbbenet, hogy a szülők és a barátok mindenhol keresték a nőket, csak a saját szomszédaiknál nem. Ez egy jó figyelmeztetés számunkra is. Én holnap reggel hatkor végre kiderítem, honnan jön a zaj.