Barátnőim legnagyobb megrökönyödésére 14 éves koromban kijelentettem: soha, de soha nem akarok férjhez menni! Abban az időben ez eléggé eretnek nézetnek számított, hiszen minden lány hófehér habos menyasszonyi ruháról ábrándozott. Ehhez képest egyre-másra megkérték a kezemet.
Első ízben 15 éves koromban. Játék volt, kölcsön jegygyűrűvel, de annyira komolyan vettük, hogy a szüleink halálra rémültek. Hat évig jártunk jegyben, isteni volt. A következő eljegyzésemhez már a család is asszisztált, végtére eladósorba kerültem. Keszkenőt is hímeztem, az esküvőt is kitűztük – megnyugtatott, hogy jó messzire: három és fél évvel későbbre.
De az a nap is eljött, férjhez mentem, elváltam. Azután egy régi barátom akart elvenni, de külföldre kellett volna vele költöznöm, én viszont csak magyar nyelven tudok írni. Körítés nem volt, kettesben beszéltük meg, így a „nem” se volt sértő. Legközelebb egy vonaton kérték meg a kezem teljesen váratlanul: nálam jóval fiatalabb kedvesem szegezte nekem a kérdést, és úgy éreztem, tét nélkül mondhatok igent, hiszen ez csupán vicc. Nem az volt: összeházasodtunk, aztán elváltunk.
A legkevésbé romantikus, mégis legemlékezetesebb módon a jelenlegi férjem kérte meg a kezem. Néhány évvel korábban volt egy rövid liezonunk, s életünk egyszerre jutott fordulóponthoz. Meghívtam őt egy gyerektáborba a Mátrába, s míg a kölyköket legeltettük a játszótéren, azt javasoltam, kezdjük újra. „Van egy feltételem”, mondta szigorúan. „Én már biztosra megyek. Csak akkor kezdjük újra, ha hozzám jössz feleségül!” Mit tehettem volna, engedtem a zsarolásnak... és nem bántam meg!
