Tallós Rita betegsége életem legjelentősebb eseményére emlékeztet. A legdrámaibb, ugyanakkor a legmeghatározóbb „élményemre”.
Drága jó édesanyám alig múlt negyvenegy, amikor közölte, valami nincs rendben. Tudta, sejtette már hónapokkal előtte, de nem mert, nem akart szólni. Attól tartott, a húgom és én sem tudunk majd leérettségizni, ha kiderül. Vagy legalábbis nem jó eredménnyel.
Nem tudjuk meg sosem, mi lett volna, ha. Édesanyám ezt az áldozatot hozta meg értünk, ami az élet teljességét figyelembe véve egy apró semmiség: egy érettségi bizonyítvány. Az életét adta ezért. Értünk. Már főiskolás voltam, de a sors, az élet úgy hozta, hogy ott lehettem vele, elbúcsúzhattunk. És a mai napig hiszem, sőt, tudom, eddigi életem legmeghatározóbb pillanat volt a búcsú. Ha nincs, vagy nem ilyen, én sem vállok azzá, aki ma vagyok. Olyanná, amilyen.
„Meggyógyultam.”
Édesanyám betegsége, majd korai halála tett engem egészséges, élni akaró emberré. Rita példája pedig nem csak nekem, másoknak is nagy segítség lehet. Lesz. Hiszen jó ideje magam is hiszem, a gyilkos kórnak nevezett valamit kizárólag magunknak köszönhetjük. Magunkat betegítjük meg, köszönhetően a stressznek, a túlhajszoltságnak, az anyagi biztonságért folytatott öldöklő és sokszor reménytelennek tűnő harcnak.
Nem. És nem. Lassan tizenöt éve nem vagyok hajlandó idegeskedni, felemelni a hangom, és ami ettől is szörnyűbb, kerülöm az ideges, feszült, dühös emberek társaságát. Számomra a nyugalom az élet, amelyre Rita példája lesz a bizonyítékom. Már most az, hiszen győzött, és rengeteg embernek elhozta a hitet, hogy mások is győzzenek! Jó erőt, egészséget Tallós Ritának! És a drága jó édesanyámnak is!
