Ha valaki nem lenne tisztában azzal, hogy a tinédzserkorú gyerekek miért nem találkoznak személyesen a barátaikkal, miért ülnek napi húsz órát a számítógép előtt, miért úgy köszönik meg a vacsorát, hogy LIKE, miért böködik ok nélkül a szomszédokat, és miért beszélnek posztolásról a családi album nézegetése közben, tájékoztatásul közlöm, hogy minderről egy csenevész, karót nyelt, sápadt, és ránézésre tökéletesen érdektelen egyetemista kinézetű fazon tehet.
Tudják, az a tarisznyás fajta, akinek a legnagyobb buli az volt az életében, hogy egy ordenáré koleszes tivornyán rüszttel félrerúgott egy kiüresedett vörösboros flaskát.
Na ez a fickó, akinek a neve magyarul Cukorhegy (émelyítő nem?), kitalálta, hogy milyen remek lesz egy virtuális közösség, ahol meg tudjuk osztani egymással az örömeinket, a programjainkat és minden egyebet, amit csak gondolunk. Cukorhegynek az alapításkor nem jutott eszébe, hogy aki az örömét megosztja, az a bánatát is meg fogja, hogy aki lájkol, az gyűlöl is, aki pedig buliba megy, az számíthat rá, hogy olyanok is tudni fognak a programjáról, akikkel nem szeretné megosztani ezt az információt.
Így történt, hogy ez az ember – aki időközben dollármilliárdos lett a közösségi oldalnak köszönhetően – és kedvese Európa szívébe szökött pár napra, hogy elbújjon a világ elől, de a budapesti Király utcában rá kellett jönniük, hogy nem lehetnek kettesben. Mert amerre jártak, mindenfelé csillogó tekintetű rajongók állták útjukat, és kérdezés nélkül képeket készítettek róluk, pedig Cukorhegy kedvese nem volt megfésülködve.
A fotókat természetesen megosztották a Facebookon, ami miatt fél óra elteltével paparazzók vették űzőbe a házaspárt, rendesen elrontva a titkos üdülést. A fagyi visszanyalt.
