Vélemény: Tízezer perc

Pedig akkor még nagy volt az ország, hihettük, jár hozzá egy ekkora nagy palota. Azóta kisebbek lettünk, s így még jobban fityeg az országon ez a neogót nagyotmondás.

Mai uraink most arra készülnek, hogy Steindl Imre soktornyú hazugságát kiegészítsék egy újabb keletű, de történelmi mázba áztatott füllentéssel. A Kossuth teret visszaépítik az 1944-es állapotra. Visszahozzák azt a Kossuth-szobrot, amelyet Rákosi Mátyás száműzött Budapestről, mert neki a legnagyobb magyar azon ábrázolatja túlságosan szomorú volt. Most viszont, úgy látszik, a kossuthi szomorúság lett a kor szelleme, s bár a dombóváriak nem adták vissza az eredetit, a mi kormányunk újrafaragtatja, és az egykori helyére állíttatja. Az eredeti áll tovább dacosan, szomorúan, Dombóváron, mint ahogy a Rákosi-féle bronz Kossuth is elkerül majd valahová, hirdetvén, hogy forgandó a szerencse, még a legnagyobb magyar számára is.

Mert a szerencse és a történelem vak útja bizony ide-oda tekereg! Egyik kort rakja a másikra házból, szoborból, emlékekből, dicső vagy szégyenletes eseményekből, mikor hogyan esik. Egy normális világban ezek a rétegek szervesen egymásra rakódnak. Nem mindnek örül mindenki, vagy nem egyformán, de normáliséknál tudják, hogy ez is, az is a miénk. Az egyik kicsit jobban az egyiké, a másik kicsit jobban a másiké, de nem hányják szét, nem a dózer tesz igazságot, hanem a közös emlékezet.

Nálunk nem! Itt megmondják, hogy mi a múltunk, és mi nem! Szobrot bontunk, emléktáblákat cserélgetünk, fúrjuk, faragjuk múltunkat addig, amíg már senki sem látja azt közös örökségnek. Nem csodálom, hogy mindig utat tévesztünk!