Viszonylag korán megszoktam, hogy az élet minden területe tartogat maflásokat. Pelyhes állú kamaszként betévedtem egy bokszedzésre. Ott aztán egy „mutasd, hogy mozogsz” címkéjű öklözés során kaptam egy akkora sallert, hogy rezgett a léc: maradok-e eszméletemnél. Összejött, talpon.
Hallottam később: na, a csávót utoljára láttuk. Aszitték. Csak azért is évekig rontottam még ott a levegőt, begyűjtve néhány szerényebb sportsikert. A fizikai nyaklevesre gyógyír volt további pofonok begyűjtése.
Aztán amikor úgy döntöttem, betűvetésből kívánok megélni, az első főnököm osztotta ki a következő komolyabbat a szemem alá. Második hetemen egy olyan cikk elkészítésére kaptam megbízást, amit a laptulajdonos rendelt meg, aki médiamogulként megszégyenítő kritikáiról és kőkemény intézkedéseiről volt közismert.
A legnagyobb alapossággal kezeltük a kérdést egy kollégámmal, de – persze – nem sikerült eltalálni a főnök szájízét. Olyan kivetnivalókat talált benne, hogy a megjelenés napján a falra kiragasztott lapértékelése a korábbi féloldalnyi terjedelem helyett másfél oldalra rúgott. Na meg ő is belénk. Jelzői nyomán elszállt minden eltökéltségem, úgy éreztem, teljesen rossz irányban váltottam pályát.
Aztán mégis mentem, és igyekeztem tanulni egysmást. Merem remélni, hogy sikerült, s bár a további 15 évben is csattant rajtam még pszichés maflás, azok már sokkal kevésbé fájtak. Talán nem is rossz, ha az ember az első nap elcseszi, utána annál több ideje van javítani, és már túl van rajta.
Persze én szerencsés is vagyok, mert ha el is toltam valamit első nap, mindig volt második. Nem tudom, mindenkinek adatik-e második esély a mai munkaerőpiacon.
