A halálzóna árnyékában: egykori lakosok, akik visszatértek Csernobilba

A világ eddigi legsúlyosabb atomerőmű-katasztrófájáról szinte mindenki hallott. 1986. április 26-án az akkor a Szovjetunióhoz tartozó csernobili atomerőmű negyedik blokkjában robbanás történt. A detonáció miatt részben megsemmisült a reaktor, így a levegőbe nagy mennyiségű radioaktív anyag került, és sugárfelhő borította be Európát. A katasztrófa miatt az erőmű 30 kilométeres körzetében a teljes lakosságot evakuálták, köztük Pripjaty lakóit is. Az atomerőmű körüli 4-5 ezer négyzetkilométert ezután tiltott övezetté minősítették, ugyanakkor 150 ezer négyzetkilométernyi terület lett erősen sugárszennyezett – Ukrajnán kívül Belorussziában és Oroszországban. Összesen 8 millió ember életterét érintette azonnal a tragédia, és 350 ezer ember kényszerült a lakóhelye elhagyására, akik a mai napig nem térhettek vissza.

A csernobili katasztrófa felborította Pripjaty lakóinak életét

Az 1986-os robbanást követő azonnali kitelepítés nagyjából 115 ezer embert érintett. Ekkor még azzal hitegették őket, hogy három nap után visszatérhetnek a lakóhelyükre, de erre végül sosem került sor: a terület egyes számítások szerint még legalább 25 ezer évig nem lesz lakható az ember számára.

Az állatok azonban hamar visszatértek a területre, a természet valósággal átvette az uralmat a lezárt zónában. Sokan azt gondolják, hogy emberek nem lakják a tiltott övezetet, de ez hatalmas tévedés. A figyelmeztetések ellenére számos egykori lakó visszatért, néhányan már rögtön 1986-ban, mások pedig az évek alatt fokozatosan, miután Kijevben vagy Moszkvában nem találták meg a számításaikat. Becslések szerint ma körülbelül 80-100 ember élhet a csernobili halálzónában, elszigetelten. Őket szamószjoloknak nevezik, ami annyit tesz, hogy „önként visszatérők”.

Így élnek túl a halálzónában

A visszatelepültek többsége nő, és zömében idősek, akik ragaszkodnak egykori lakhelyükhöz. A kormány szerint illegális az ott tartózkodásuk, de az idősek esetében mégis tettek engedményeket: visszakapcsolták az áramot, sőt még postás is jár, aki kiviszi a nyugdíjat. Az erőmű és a kutatóállomás dolgozói húsvétkor még misére is viszik az időseket, akik ilyenkor a rokonsággal is tudnak telefonálni. A zónában lakók horgászni járnak, gombát szednek, állatot tartanak, tehát mindent maguknak termelnek meg. Teljesen tisztában vannak a radioaktív sugárzás veszélyeivel, de nem foglalkoznak vele. Valentyina Ivanovna, aki a tragédia idején ápolóként dolgozott a pripjatyi kórházban, maga is meglepődve tapasztalta, hogy a szervezetében csupán az átlagos szintnél minimálisan magasabb sugárzási értéket mértek. 

Sokan keresték már az okait annak, hogy a visszatelepülők hogyan élnek túl a sugárzás ellenére. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy az időseket kevésbé érinti drámaian a sugárveszély, és valószínű, hogy hamarabb elviszi őket az időskor, minthogy a mellékhatások jelentkeznének. Harmincnégy évvel az események után még mindig 5 millió ember él szennyezettnek számító területen, és ezeken a területeken a pajzsmirigyrák és más daganatos betegségek gyakorisága jelentősen magasabb, mint máshol a világban. Ukrajnában napjainkban 2,5 millió csernobili áldozatot tartanak számon, akik közvetlenül vagy közvetetten érintettek voltak a tragédiában. 

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: