Sinkovits Imre és Gombos Kati: A halálukig imádták egymást

A mai korban szinte elképzelhetetlen, hogy két ember örök hűséget fogadjon egymásnak, és azt be is tartsa. Mindenáron. Egy generációval a mostani ötvenesek előtt azonban ez még maga volt a realitás. Sinkovits Imre és Gombos Katalin 1948-ban találkoztak először Az apák ifjúsága című darabban, és első pillantásra szerettek egymásba. Sinko­vits halála napjáig el sem engedték egymás kezét. 

Az ötvenes években született városi legendák szerint Sinkovits Imre ahogy meglátta az Ifjúsági Színház kapuján belépő Katit, a szava is elállt. Az igéző szemű, szőke színésznőnek szintén megakadt a szeme a sármos fiatal színészen, és onnan kezdve már nem volt visszaút. Az életük egyetlen pillanat alatt kapcsolódott össze olyan erővel, hogy nem történhetett semmi, ami elválaszthatta volna őket egymástól. Három évvel később házasodtak össze, a frigyből két gyermek született, Sinkovits-Vitay András és Sinkovits Ma­riann, mindketten színészek lettek. 

A szerelmeseknek, bár mindent megadott az élet, boldogságot, összetartó családot; de bizony nem volt mindig egyszerű dolguk. 

Az 1956-os forradalom idején Sinkovits tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi Sándor-szobornál, amire az akkori hatalom súlyos retorzióval válaszolt: a tehetséges színészt eltiltották a szakmája gyakorlásától. Sinkovits éveken át nem dolgozhatott, nem keresett pénzt, a nélkülözés azonban ha lehet, még szorosabbra fonta közte és felesége között az érzelmi szálakat. 

– Nehéz anyagi helyzetben voltunk. Gyakran kellett a szomszédoktól öt-tíz forintokat kölcsönkérni, hogy tejet, kenyeret vehessünk a gyerekeknek. Egy év alatt négy alkalommal akartak kilakoltatni, mert többszöri felszólítás után sem tudtunk lakbért fizetni… A színházba is leginkább gyalog jártunk. Imre különmunkát vállalt egy ktsz-nél, éjszakára pedig hazahozta a kézi munkát. Fél fillért adtak egy műanyag játék lesorjázásáért, tehát kettő darabért kaptunk egy fillért… – mesélt ko­rábban az ínséges időkről Gombos Kati. Ahogy a nehéz idők, úgy a siker csillo­gása sem állhatott közéjük. Sinokvits Imre az évek alatt egyre népszerűbb lett, a pályája során megkapta a Nemzet Színésze címet, a Kossuth-díjat, kétszeres Jászai Mari-díjas és Kiváló művész volt. Nemcsak a szakma, a nézők is – köztük a hölgyek – rajongtak érte.

Fia, Sinkovits-Vitay András így emlékezett meg korábban az édesapjáról. 

– Nem volt egyszerű az életünk, mert ugye az 1956-os szerepvállalása miatt rovott múltúnak számított. Figyelni kellett mindenre, de engem például nem tudtak úttörővé avatni, mert az esemény előtt jégkorongoztam, és eltörtem mindkét kezem, nem jött rám az ing. Na, ennek mondjuk nem örült apa – mesélte nevetve a néhai színészlegenda fia. A színjátszás azonban kétségkívül a második szerelme volt, aminek élete utolsó pillanatáig hódolt. A Magyar Színházban a Csongor és Tündében játszott, a meghajlás után azonban már az is nehezére esett, hogy lejöjjön a színpadról. Légszomja volt, ezért mentőt hívtak hozzá, és még aznap este, 2001. január 18-án távozott az élők sorából. A tüdőrák végzett vele. Felesége persze képtelen volt feldolgozni, így Sinkovits halála után mély hallgatásba burkolózott, és soha többé nem vállalt nyilvános szereplést. 11 évvel a szeretett férje halála után, 2012-ben hunyta le örökre a szemét. Sinkovits Imrével közös sírban helyezték örök nyugalomra az Óbudai temetőben.