Vannak dolgok, érzések, amelyeket az ember csak a legjobb barátjával oszt meg. Vagy azzal sem. Ezek a saját édes titkaink. Mégis kikívánkoznak. Hadd tudják meg mások, hogy ilyen is van! Velünk kockázat nélkül megoszthatja legbensőbb érzéseit, élményeit, gondolatait! Írjon nekünk!
Azt mondják, Szentpétervár észak Velencéje. Meg a paloták városa. Az irodalom, a zene és a balett bölcsője.
Mind igaz. Szentpétervár számomra mégsem az Ermitázs, a Téli Palota vagy éppen a Néva partja. Nekem Szentpétervár Irina. Mindörökre. Három éve történt, de azóta is bennem él minden pillanatban. Azt viszont nem írhatom le, milyen körülmények között találkoztam vele az orosz ékszerdobozban, ezzel csak lebuktatnám magamat. Azt pedig nem akarhatom. Feleségem van, gyerekeim, Irináról pedig senkinek nem beszéltem eddig.
Soha nem felejtem, mikor először megláttam. Minden mozdulata maga volt az elegancia, a szépség, és harmónia. Irina ugyanis balett-táncos. A világhíres Vaganova balettakadémián végzett. A legszebb viszont, hogy nem balett közben pillantottam meg, hanem egy bevásárlóközpontban, éppen, amint egy ruhát próbált a tükör előtt.
Megbabonázott. Megrészegített. Egy pillanat alatt úgy éreztem, mindent megtennék, hogy csak egyszer megérintsem, vagy legalább egyszer rám pillantson. Bevallom, követtem. Az áruház melletti kávézóba ment. Ásványvizet rendelt és telefonált. Én egy szemközti asztalhoz ültem le. Rám sem nézett, pedig a nők általában észre vesznek, hiszen magas vagyok, és akár még jóképűnek is mondhatnám magam, ha nem lenne visszatetsző. Mikor befejezte a telefont, elérkezett az én időm.
Hozzá léptem és megkérdeztem, leülhetek e? Felnézett, és elmosolyodott. Aztán beszélgetni kezdtünk angolul. Elmondtam, hogy üzleti úton vagyok Szentpéterváron, azt is, hogy házas vagyok, a gyerekekről is mutattam képeket a telefonomból, de egyáltalán nem éreztem kínosnak. Ő is mesélt, arról, hogy ősszel lehet, hogy Budapestre jönnek a társulatukkal, és, hogy Bartókot imádja, és azt sem hallgatta el, Párizsban él a kedvese, aki balettkoreográfus.
De ekkor már nem is hallottam, mit mond. A nyakát néztem, a száját, azt, ahogyan a haját megérinti a kezével. Ott ültem Szentpétervár belvárosában egy kávézóban és azt éreztem, szerelmes vagyok. Nem volt koncepcióm. Féltem a búcsúzástól. Talán megérezte, mert megkérdezte: megmutassa-e a várost? Csak bólogattam. Csodálatos délutánt töltöttünk együtt. Minden nevezetességet megmutatott. Csacsogott, mesélt. Puskinról, Csajkovszkijról, az orosz cárokról.
Élvezettel hallgattam, de közben be-be villant, hogy lemaradok az üzleti megbeszélésről. De nem érdekelt. Csak Irina érdekelt. A Néva partján andalogva aztán megkérdezte, van-e kedvem nála folytatni a beszélgetést. Volt. Csak az volt. Egy kedves kis lakásba mentünk, közel az Ermitázshoz. Kaviárt vett elő, meg egy palack pezsgőt, azt mondta, nyissam ki, addig rendbe teszi magát.
Egy hófehér selyem hálóingben libbent be a szobába. Hosszú, formás lábak, a selymen áttetsző kicsi, de formás mellek. Aztán nem kérdezett, megcsókolt, megfogta a kezem és a franciaágyhoz húzott. Órákon át szeretkeztünk. Izzadtak voltunk, eszeveszettek. Szinte beleégett a retinámba a pillanat. Irina tökéletes testén végigpergett egy apró kis izzadságcsepp.
Azt akartam, sose érjen véget ez a szentpétervári éjszaka. De véget ért. Másnap reggel tejeskávét ittunk, és nem maradtunk semmiben. Pontosabban abban, ha Budapestre jön ősszel a társulattal, jelentkezik. Nem jöttek. Irináról azóta semmit sem tudok. Csak azt, ott és akkor, azon a szentpétervári éjszakán negyvenhárom évesen megértettem, mi a szerelem.
Olivér
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
