Tamara naplója, II. fejezet: Útkeresés újratöltve(10.)

Április 5., vasárnap:

Hiába mondta Attila, hogy egyet alszik még rá, aztán elmondja, miért utasított vissza, ma mégsem jelentkezett. Délelőtt még nyugodtan vártam, aztán egyre idegesebb lettem, estére pedig rám jött a sírás. Liza nem is értette, mi történt velem. Mindegy, elhatároztam, hogy semmiképpen nem keresem addig, amíg ő nem jelent­kezik.

Április 6., hétfő:

Na, fény derült a „nagy titokra”? Tulajdonképpen bagatell, de megértem, hogy miért nem akarta eddig elmesélni. Eljött elém a munkahelyemre, elmentünk sétálni, és aztán a Margitszigeten, egy padon ülve elmesélt mindent. Pár év óta nem százszázalékos férfi. Pontosabban az, de csak, ha időben bevesz egy po­ten­cia­növelő gyógyszert. Azon az első szombaton azért hívtam hiába a lakásra, mert nem számított rá, nem volt nála a kék pirula.

Április 7., kedd:

Nagyon, nagyon furcsa dolog ez. Tegnap megkönnyebbülést éreztem, és úgy gondoltam: minden, ami eszembe jutott, hogy mi lehet a visszautasítás mögött, rosszabb volt. Most mégis nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Még ahhoz sem vagyok elég jó nő, hogy rásegítés nélkül felálljon neki? Nem könnyű ezzel szembesülni…

Április 8., szerda:

Annyira elbizonytalanított ez a dolog, hogy elmentem Andihoz, ahhoz a pszichológushoz, aki annak idején a válásom után kezelt. Akkor fél évig jártam hozzá terápiára, most megbeszéltem vele, hogy csak tanácsot akarok kérni, egyetlen óráját veszem csak igénybe. Elmondtam neki a történetet, de megnyugtatott: ez egyáltalán nem engem minősít, és az Attila korabeli férfiak közül meglepően sokan küszködnek ugyanezzel a problémával. Az egyetlen hátrány, hogy „váratlanul” nem eshetünk egymásnak.

Április 9., csütörtök:

Andi tényleg helyrebillentette a lelki egyensúlyomat – ráadásul még pénzt sem fogadott el –, így újra úgy tudok Attilára gondolni, mint arra a férfira, aki hosszú idő után végre felébresztette bennem a nőt. Meg is beszéltem vele, hogy a hét végén elmegyünk Bécsbe, szombaton hajnalban indulunk, és csak vasárnap este jövünk haza.

Április 10., péntek:

Mi van veled, csak úgy szárnyalsz? – kérdezgette ma Julcsi, de aztán magától mondta: ja, persze, szerelmes a kis kollegina. Kár is lenne tagadni – nem mintha akarnám –, hiszen az arcomra van írva. Már délután összepakoltam, hiszen holnap hajnalban indulunk. Korán lefeküdtem, csak a mobilomon cseteltünk Attilával még egy fél órát. A végén azzal búcsúzott: „Szeretlek.” Mire én: „Én is – és ne felejtsd otthon a kék pirulát!” Remélem, nem bántottam meg.