Egyik kedvenc felnőttjátékom a sorsheccelés. Az, amikor a végzet aljasat lép, én pedig arra egy körmönfont csellel reagálva, akaratával éppen ellentétes irányba terelem az életemet.
Izgalmasabb a pókernél, itt még az ellenfél arcának rezdüléseit sem láthatom. A sors ma esti húzásán, miszerint a néhány napja megismert, és a lakásomban felkínálkozó hölgy nem más, mint a konzervatív párt egyik politikusreménységének, Födöri Sándornak a menyasszonya, még én is elvigyorodtam.
A liberális eszméket valló kormánypárt friss kommunikációs igazgatójaként, a tudtomon kívül lefektettem az ellenzék egyik kulcsemberének aráját.
Az ármányos fordulat whiskyt követelt, a televízióstúdióból hazatérve nyomban töltöttem is magamnak egy pohárral, majd a gépemhez ültem, és a különböző bulvároldalakon talált cikkek segítségével a hölgy körmére néztem. Liza a politikusgyermekekre ráhúzható összes sztereotípiának megfelel, a pénz és a hatalom kamaszként megszédítette, kicsapongó élete a féktelen szórakozásról, a kisportolt férfiakról, a minél magasabb fokú alkoholról, valamint a poralakú drogokról szólt. Élete meredek lejtmenetben vezette a sírba, mígnem összeismerkedett Sándorral, az apja pártjának fokozatosan épített nagyágyújával. Hogyne…
A kommunikáció a kenyerem, messziről kiszimatolom, ha valami bűzlik, és Födöriék háza táján bizony orrfacsaróan terjeng a hazugság szaga. Liza menyasszony létére boldogtalan. Nem kell messzire mennem bizonyítékért, elég csak az előszobámban megesett liezonunkra gondolnom. Csinos álságjelmezbe bújtatja a csúf valóságot. Nincs tisztában azzal, hogy egy életzabáló soha nem szokhatja meg a koplalást? Miért nem lép ki a kapcsolatukból, ha a rá-rátörő vágyaiból látja, házassága halálra ítéltetett?
Kérdéseimtől rendre oda jutok, hogy borzalmas lehet a nőknek. Zsigeri agóniájuk az örökös egyensúlyozás, kevés égetőbb kérdés létezik számukra a józan eszük, és a szexuális vágyuk közötti ellentétnél. Míg mi, férfiak általában a pillanatnak élünk, a nők a jövőbe tekintenek, nem a lábuk elé, hanem a távolba néznek.
Mit szabad, mit illik, mi a helyes, mi a muszáj – összességében véve mely cselekedetüktől nevezik őket lotyónak? Folytonos fejtegetésüktől válnak bonyolulttá a férfiak szemében, nagy szerencsém, hogy engem a női zavartság kifejezetten izgat. Szeretem, amikor én vagyok a görcsöket kisimító megoldás. Az azonban kifejezetten taszít, amikor a hezitálás kéretésbe fordul, a női nem számomra valóban megtagadást jelent. A könyörgés nem az én asztalom, és nem is az én játékom.
Csengetnek. Az órára pillantok, alig múlt el tíz. Poharammal a kezemben nyitom az ajtót, és hümmögve konstatálom a küszöbömön álló Liza látványát.
Íme, a sors következő lépése. Ez az én játékom.
A nő a köszönést elhagyva beviharzik a lakásba, az előszoba feléig is eljut, amikor felém pördül: – El kell felejtenünk azt, ami kettőnk között történt!
Anélkül, hogy felvetésére reagálnék, a nappali felé invitálom:
– Milyen italt kér?
– Nem tegeződhetnénk? – kérdezi zavartan.
– Nem olyan a viszonyunk – megjegyzésem provokálja, hiszen mégiscsak lefeküdtünk egymással, mindössze néma hápogásra telik tőle. – Egyébként is tárgyalni készül velem. Mit gondol, milyen áron adom a hallgatásom?
(folytatjuk)
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
