Tamara naplója II. fejezet: Útkeresés újratöltve

Március 5., csütörtök:

Hibát követtem el. Felmentem anyámhoz, s elsírtam neki a bánatomat. Erre mi történt? Ahelyett, hogy megvigasztalt volna, ledorongolt, sőt, ha nem is ezzel a szóval, de lekurvázott. Csak azért, mert kétségbeesve keresem a boldogságot. Soha többet nem mesélek el neki semmit…

Március 6., péntek:

Az emlékeimbe menekültem ma. Azokon az éveken nosztalgiáztam, a régi fotókat nézegetve, amikor megismerkedtem Gáborral, amikor egymásba szerettünk, amikor összeházasodtunk és boldogok voltunk. Rég volt, szép volt… :(

Március 7., szombat:

Azon gondolkodtam el, hogy miért volt akkoriban könnyebb a pasizás. Én úgy érzem, hogy most jobb nő vagyok, mint akkor, igaz, kevesebb a szabadidőm és több a gondom. Aztán rájöttem: a huszonéves fiúk között sok a szabad szingli, a negyvenes között meg kevés. Azoknak is a döntő többsége nem véletlenül agglegény vagy elvált.

Március 8., vasárnap:

Julcsi ma azzal zaklatott, hogy van egy ismerőse, szerinte jó fej. És nemrég megözvegyült. Mondtam neki, hogy ilyen hülyeségekkel hagyjon lógva. Engem kellene egy férfinak felvidítania, nem arra van szükségem, hogy én vigasztalgassak egy férfit.

Március 9., hétfő:

Nem könnyű egy ilyen kolléganő mellett megmaradni… Addig zaklatott ma, hogy legalább nézzem meg a Facebookon a fotóját, míg végül, csak hogy végre békén hagyjon, ráálltam. Meg kell mondjam, nem néz ki rosszul. Attilának hívják. És érdekes módon a profilképét leszámítva csak régi családi fotók voltak. Ő, a felesége – nagyon helyes nő lehetett – és a két gyerek. Látszik, boldogok voltak.

Március 10., kedd:

Julcsi aztán szívós fajta! Ma bevallotta, hogy beszélt Attilával rólam, s megegyeztek abban, hogy ha nekem a képek alapján bejön, akkor jelöljem be nyugodtan a Face­bookon. Bár úgy érzem, hibáztam, megtettem. Még nem jelölt vissza, pedig már hat óra eltelt azóta. Furcsa, hogy egyszerre érzek izgatottságot és csalódottságot…

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!